Azt mondják, Szerbia a kontinens egyik legszennyezettebb országa. Nem csodálkozom ezen, de a helyzet, virágnyelven szólva, globális szinten is elfogadhatatlan. Picit azért elidőzök Szerbiában. Azt nem mondhatom, hogy a szennyvíztisztítás katasztrofális állapotban lenne, mert gyakorlatilag nincs, sok helyütt minimális kezelés után, vagy inkább anélkül engedik be a fekáliát és a mérgező vegyszereket tartalmazó mocskot az élővizekbe – a Dunába, a Szávába –, úgyis felhígul, ha meg nem, akkor nem az ő bajuk, hanem az alattuk lévő városé, de a szemétlerakás kultúrája is hagy kívánnivalót maga után, elhanyagolt szeméttelepek és vad szemétlerakók mindenütt, az utcai kukák – ha egyáltalán vannak –, vagy túlcsordulnak, vagy nem is használják őket. Aztán ott van az ipar, a kipufogógázokról pedig ne is beszéljünk, hiszen annyi kivénhedt autó gurul utainkon, hogy lassan Kubával versenghetünk. A környezetvédelem, néha úgy érzem, kifullad a saját személyes környezetünk védelmében, a „senki sem nyúljon az enyémhez” dogmában. És mindez csupán az, amit lát(hat)unk.
Na de ne higgyük, hogy a messzi, felvilágosult Amerikában annyival jobb lenne a helyzet, tollvonással eltörölt környezetvédelmi rendeletek, mindenkihez hozzáférő ipari érdekeltségek, a problémák következetes tagadása. Kína, India, Dél-Amerika? Európa? Hol jobb, hol rosszabb. Bizonyos országoknak van pénze környezetvédő technológiákra, másoknak nincs. A technológiához pedig bizony sok pénz kell, ahhoz pedig gazdaság, amihez megint pénz kell. Annyiban jobb a fejlett országokban, hogy az utcákon kevesebb szemetet látunk, de nem feltétlenül azért, mert annyira felvilágosultak lennének az emberek (tessék csak megnézni, mit csinálnak sokszor a nyugat-európai fiatalok nálunk), hanem azért is, mert a törvény szigora korántsem olyan elnéző, mint nálunk. Sohasem fogom elfelejteni ama fiatalembert, aki miután kipanaszolta lelkét nekem, hogy milyen piszkos az országunk, Nyugat-Európa pedig milyen tiszta, hanyagul elhajította a csokipapírt, és még bele is rúgott.
Sírhatok sorokon, oldalakon át, sorakoztathatok érveket pró és kontra is. A tény az, hogy arra a tányérra piszkítunk, amelyikből eszünk. Globálisan. Ha jól belegondolunk, a világegyetem legkártékonyabb faja vagyunk. Lelkiismeret-furdalás nélkül irtunk ki fajokat, életeket, csupán azért, hogy pillanatnyi kedveltetésünknek jó legyen. Mindent akarunk, azonnal és bármi áron. A rövid távú haszon a fontos, a pénz és a hozzá köthető javak. Új ruha, autó, nyaralás és még több élmény. Mit törődünk mi azzal, hogy az utánunk jövő generációkra mit hagyunk?
A probléma gyökere a távlatokban van. Amikor felnézünk az égre, végtelenséget, amikor ránézünk egy hegyre, elmozdíthatatlanságot látunk. Elpusztíthatatlannak látjuk a világot. Pedig ha felmennénk a világűrbe, bizony megdöbbennénk, hogy milyen vékony az atmoszféránk és mennyire pici a legnagyobb hegyünk. Egyszerűen nem tudjuk ésszel felérni, hogy milyen vékony az ózonréteg, ami az életünket védi. Nem tudjuk felfogni, hogy a föld egy óriási élőlény, amelyben mi csupán sejtek vagyunk. Törékeny, leheletfinom, évmilliókon keresztül tökéletesedő egyensúly a földi élet, amit könnyedén lerombol(hat)unk pár évtized alatt. Kozmikus mértékekben csupán egy pillanat alatt.
Végső ideje, hogy felébredjünk és tudatunkba véssük: a Föld és az élet nem csak úgy jár nekünk, hanem kölcsönbe kaptuk és felelősséggel tartozunk érte. Ehelyett viszont továbbra is azon törjük a fejünket, hogy hogyan árthatunk a másiknak, mert, ugye, úgy váltjuk csak meg saját (lelki)világunkat.
