Ki ne szeretne mindent tudni? Nem hiába mondják, hogy az információ hatalom. Azonban a legvonzóbb tudás a gyorsan, minden erőbefektetés nélkül megszerezhető tudás. Igencsak jellemző tulajdonságunk ez nekünk, embereknek. És nem csak a tudással vagyunk így, hanem szinte mindennel.
Olyan világban élünk, amelyben mindent megteszünk azért, hogy a lehető legkisebb energiabefektetéssel mindent azonnal megkaphassunk. Gyors közlekedés, gyors, akár otthonról is elvégezhető bevásárlás, gyors ételek, rövid kapcsolatok. Környezetünket úgy alakítjuk át, hogy maradéktalanul kiszolgálja e kényelmi igényünket. Gombnyomásra akarunk mindent. Ebben a torz, töredékekkel túlzsúfolt világban pedig sokan a Google-t tartjuk az igazság alapkövének. Ha valamit nem tudunk, a Google-hoz fordulunk. Ha megjelenik valami folt a kezünkön, a Google-hoz fordulunk, ha elromlik a mosógép, ha nem tudjuk milyen alkatrész ment tönkre a motorban, ha a gyerek furcsán viselkedik, ha unatkozunk, ha valamit nem tudunk helyesen leírni – a nagy keresőhöz fordulunk. Ha valamit nem találunk meg Google-on, ha valaki nincs fent valamelyik közösségi hálón, akkor az nem is létezik. És ennek ellenkezőjéről egyre nehezebben lehet meggyőzni bennünket. Nem is olyan rég az a mondás járta, hogy a „Google a legjobb barátod”, ám ma már nem csupán barátunk, hanem szinte már a kollektív tudatunk, amely lassan istenünkké válik.
Egy totalitárius technológiai istenség uralkodik lassan életünk, gondolataink, lelkünk felett. És még örülünk is neki. Szó nélkül adjuk meg adatainkat kétes alkalmazásoknak, csakhogy ingyen használhassuk őket, miközben számunkra érthetetlen algoritmusok minden rezdülésünket lejegyzik. Örömmel fizetünk olyan eszközökért, amelyek folyamatosan megfigyelnek és lehallgatnak minket, miközben azzal nyugtatjuk magunkat, hogy a technológiai cégek nem működnek együtt a kormányokkal, vagy nem fognak, amikor majd rákényszerülnek. A totalitárius, elnyomó, kizsákmányoló, befolyásoló és megfigyelő rendszereket mind szörnyűnek és rémisztőnek tekintjük, mégis szó nélkül hajtjuk rabigába fejünket. Lustaságból, kényelemből. S mindezt ilyen gyorsan még a totalitárius rendszereknek sem sikerült elérniük.
Technológiai függőségünk elvakított bennünket. Ha fél órára elmegy az áram, bosszankodunk, ha fél napra, pánikolunk, ha egy napra, unatkozunk, ha pedig néhány napra, akkor elveszettnek érezzük magunkat. Mobiltelefonunk már nem csak egy eszköz, hanem személyes asszisztensünk. Jobban hiszünk mobiltelefonunknak mint egymásnak, sőt lassan jobban, mint saját magunknak. Mert a telefon azt mutatta, hogy ekkor és akkor itt voltál, ott voltál. Mert kezedben volt a telefon, de nem válaszoltál. Nem a másik ember a mérvadó, hanem a zsebében lapuló kisméretű vasalódeszka, miközben elfelejtjük, hogy az emberek által alkotott szerkezetek bizony bármikor meghibásodhatnak. Ahogyan ezáltal a Google is adhat teljesen hamis, vagy nem a tárgyhoz tartozó információt, így a telefon alkalmazásai is félretájékoztathatnak. Mi meg vakon leépítjük miattuk kapcsolatainkat, bizalmunkat.
Nap mint nap úgy kötődünk a technológiához, az internethez, a szociális médiához és a Google-hez, mintha azok a nem nemes fémeket nemes fémekké lennének képesek átváltoztatni, a terméketlen gyümölcsfákat termékenyekké tennék, minden betegséget meggyógyíthatnának, meghosszabbítanák az emberi életet, véghetetlen gazdagságot és örök ifjúságot biztosítanának, sőt megszereznék még a túlvilági boldogságot is. Emberi mivoltunkat sutba dobva várjuk a digitális megváltást, nem látva, hogy e bölcsek köve végtére nem több a vízbe hajított kavicsnál.
