Az időutazás ötlete már gyerekként is elbűvölt, s mivel lehetetlennek tartottam, ámultam is, amikor megtudtam, hogy minden este megtapasztaljuk, amikor a csillagokra nézünk: az, ahogy az észlelésük pillanatában látjuk őket, már a múltbéli valójuk, hiszen fényük sok-sok évnyit utazott a kozmoszban, mire hozzánk elért. Az ilyen tapasztalásokkal addig nem is nagyon törődtem, amíg számítógépemre nem érkezett a jövőből levél. Igaz, csak hat órával „későbbről”, de egy röpke pillanatra igen furcsa volt számomra. Bár ez korántsem számít időutazásnak, hiszen csak egy rosszul – természetesen emberi lustaságból – beállított számítógép okozta az „időzavart”, jól el lehetett vele viccelődni, hogy időutazás márpedig létezik.
Az ilyen, jobbára ártatlan viccek ritkán keserítik meg az ember életét, de ha egy olyan vállalatmonstrum kezd el poénkodni, mint országunk vasúttársasága, akkor az igen csak bosszantó tud lenni. Történt ugyanis, hogy egy héttel ezelőtt, július 25-én fővárosunkban megmakacsolták magukat a vonatok. A nemrég belakott „új” vasútállomásra érve – amit modernnek nem neveznék, legfeljebb absztraktnak a tetejéről az ég fele ágaskodó vasbeton armatúraerdő miatt –, meglepődve nyugtáztam, hogy öt perccel indulás előtt hűlt helye van az újvidéki vonatnak. Gyorsan megkerestem az egyébként igen terjedelmes állomás – amely kiválóan elszórakoztat az olyan apró építészeti figyelmetlenségek miatt, mint például az extra csúszós csempék, amelyen sietni nem ajánlatos, legfeljebb ha az utas megunta az életét, vagy a kerekesszékesek számára akadálymentesítettet állomáson belüli közlekedés lehetőségét, amivel csak az a baj, hogy az állomásba csupán saját felelősségre kb. 50–60 lépcsőfokos lejáraton keresztül lehet bejutni – aluljárójába eldugott menetrendeket, és sztoikus nyugalommal vettem tudomásul, hogy a 8:06-os járat nincs többé, legközelebb pedig csak 10-kor indul szerelvény. Ez nem is lett volna bosszantó, ha egy nappal korábban (24-én) nem néztem volna meg ugyanitt és online is a menetrendet, amikor is egy árva betű sem figyelmeztetett a változásokról. Mivel időm volt, okostelefonomon újból átböngésztem a netet, ahol már a naprakész menetrend fogadott. Másnap (26-án) már tanulva a hibámból, indulás előtt leellenőriztem a vasúttársaság honlapját, és láss csodát, 24-i keltezéssel, nagy betűkkel várt rám a figyelmeztetés, hogy 25-től változik a menetrend. Az idő a Szerbiai Vasúttársaságnál tényleg relatív, ami, ha figyelembe vesszük a gyakran másfél órát is késő járataikat, érthető, de lehet, hogy csak egy feledékeny időutazó alkalmazottjuk tréfálta meg az utazni vágyókat, de azt is el merem képzelni, hogy ez esetben is egy emberi lustaságból rosszul beállított számítógép okozta a galibát.
Időutazás márpedig létezik, és ehhez Szerbiában elég csak egy vonatjegyet venni. Olyan káosz van a vasútjainkon, olyan sokat késnek a kifejezetten lassan döcögő vonataink, hogy akarva-akaratlanul is az „időben” utazunk. Míg Japánban a sinkanszen késése miatt kész lemondani a távol-keleti szigetország kormánya, a mozdonyvezető pedig rituális öngyilkosságot követne el legszívesebben, addig itthon úgy játszanak az utasok idejével és idegével, mint ovis gyerekek a mozdonymakettekkel. Jó-jó, ez nem Japán, csupán az öreg-kontinens egy eldugott szeglete, de ha tényleg komolyan gondoljuk az EU-ba törekvést, ha komolyan gondoljuk a gazdasági növekedést, akkor meg kell változtatni a hozzáállásunkat. Hiába fektetünk le olyan vágányokat, amelyeken akár óránkénti kettőszáz kilométeres sebességgel száguldhatnak (a nem létező) vonataink, ha marad ez az utasokat mellőző üzleti szemlélet, akkor a lóvasút is megbízhatóbb lesz, mint ez a nosztalgiavasútnak sem csúfolható egyveleg.
