Langyos késő nyári este a lakótelepen. A tömbházak lakásainak ablakai és teraszajtói nyitva, ki függönnyel leplezi magánéletét, ki szabad utat enged a kukucskálók kíváncsi pillantásainak. Három lakásban is a Zadruga dübörög a tv-ből. Pedig egész értelmesnek tűntek a szomszédok… Persze amennyiben a másik oldal szemszögéből közelítjük meg a dolgot, az is megtörténhet, hogy „elvtársaim” és én tartozunk az értelmetlenek táborába. Burjánzik a kettősség, amelyben akaratlanul is megfogalmazódik a kérdés, hogy kinek a valósága valóság: Željko Mitrovićé, azaz a Zadruga valósága, vagy mindenki másé? Vajon az a valóság, amelyben a szinte minden testrészüket szilikonnal felpumpáló, kétes erkölcsű hölgyek létesítenek fizikai, vagy adott esetben szexuális kapcsolatot – esetenként néhány órával a megismerkedést követően – kivarrt és kiedzett testű férfiakkal, vagy talán az, amelyben a kommunikáció egyetlen elfogadott formája az egymás túlüvöltözése és a szinte vérre menő szópárbaj? Azt a kérdést is megkerülhetetlennek tartom, hogy vajon indokolt-e még valóságshow-nak minősíteni az ilyen jellegű, a szerbiai kereskedelmi csatornákon sugárzott műsorokat, vagy inkább a valóság torzításáról van szó, de azt is, hogy vajon a valóságshow-k, vagy az azoknak álcázott, groteszk valóság befolyása rombolóbb a társadalomra nézve?
Željko Mitrović, a Pink tévé tulajdonosa 18 millió eurót költött Imaginárumnak nevezett, város formáját öltő stúdiójának kiépítésére. Mivel magánvállalatról van szó, személyeskedésnek tűnhet felemlegetni ezt az összeget, ugyanakkor a Pink tévé kapcsán az elmúlt években, illetve évtizedekben nem csak a társadalommal és a közvéleménnyel való manipulálás, illetve az elbutítás és az agyeltompítás gyanúja merült fel, hanem a visszaéléseké is. A Pink, amely korábban folyamatosan megjelent a legnagyobb adótartozók listáján – 2014-ben 291 millió dinárt tett ki tartozása, 2015-ben pedig 124,04 millió dinárt –, az utóbbi években több mint tízmillió euró támogatásban részesült a Kiviteli és Biztosítási Ügynökségtől (AOFI). A Szerbiai Oknyomozó Újságírói Központ (CINS) értesülései szerint a szóban forgó állami ügynökség kedvezményes hitel formájában 2014-ben 120 ezer euróval, 2015-ben 3,6 millió euróval, 2016-ban 3,5 millió euróval, majd 2017-ben 3,2 millió euróval támogatta a tv-csatornát. A CINS-nek a korábbi évekre vonatkozóan nem sikerült releváns kimutatások birtokába jutnia, így nem tudni, hogy az említett ügynökség korábban támogatta-e a Pinket. A Pink és a hatalom viszonyát körüllengő gyanút tovább fokozza a tény, hogy az AOFI a szabályok értelmében csakis olyan vállalatokat támogathat, amelyek nem rendelkeznek adóhátralékkal, viszont a CINS értesülései szerint amikor a Pink és az AOFI 2014-ben aláírták a támogatási szerződést, az Adóhivatal még nem hozott pozitív döntést a kereskedelmi csatorna adótartozása egy részének részletekben történő törlesztéséről. Amikor arról kérdezték Mitrovićot, hogy médiaháza pontosan mit exportál külföldre, nemes egyszerűséggel azt válaszolta, hogy szolgáltatást. Ami pedig azokat a vádakat illeti, hogy a Pink egyrészről politikai propagandatevékenységet folytat, másrészről pedig elbutítja a szerbiai társadalom azon részét, amely műsorait követi, kifejtette: „No hate, just love” (gyűlölet helyett szeretetet).
A szerbiai közszolgálati tv-nek a nézettségi mutatók tekintetében tavaly még sikerült leköröznie a Pinket. Dragan Bujošević vezérigazgató a Nedeljnik hetilapnak nyilatkozva számolt be arról, hogy tavaly 360 napon át az SZRTV volt az ország legnézettebb televíziócsatornája – a Zadruga első évadja akkor is szeptemberben kezdődött –, amit vastapssal méltattak az európai közszolgálati adók közösségének éves közgyűlésén. Viszont idén márciustól kezdve az SZRTV ötven napon át alulmaradt a nézettségért folytatott küzdelemben a Zadrugával szemben. A valóságshow akkor kezdte lekörözni a közszolgálati adó műsorait, amikor a szerbiai nyomtatott sajtóban megjelentek a fényképek a Zadruga kamerái előtt létesített nemi aktusról, vagyis végül a szex legyőzte kultúrát. Ilyen körülmények között az SZRTV nem tehet mást, mint hogy megpróbál küzdeni azért a „normális” értékrendért, amely civilizációnk alapját képezi, véli Bujošević, aki megismételte a legendás Aleksandar Tijanić megállapítását, miszerint „jó közszolgálati adó nélkül Szerbia az elmebetegek országává degradálódik”, végül pedig arra figyelmeztetett, hogy a média és a társadalom szellemi leépítése van folyamatban.
Bujošević nyilatkozata arra enged következtetni, hogy értékelése szerint színvonalas, igényes és sokrétű médiatartalmakkal fel lehet venni a harcot a bizonyos kereskedelmi adók felkínálta „szeméttel” szemben. Ezzel nem minden médiaszakértő ért maradéktalanul egyet. Vladimir Radomirović, a Szerbiai Újságírók Egyesületének elnöke szerint a valóságshow-k nem a társadalmi és az értékrendbeli válság kiváltói, hanem annak következményei. Ha a „nép” nem találná kedvére valónak az ilyen jellegű tartalmakat, akkor biztosan nem lennének ennyire népszerűek, véli Radomirović. A valóságshow-k és azok tartalma okán a szubjektív és az objektív felelősség is felmerül, mondta Vukašin Obradović, a Szerbiai Újságírók Független Egyesületének volt elnöke. A szubjektív felelősség azokat a tv-adókat terheli, amelyek az ilyen jellegű tartalmak sugárzása mellett döntenek, az objektív pedig a felügyeleti hatáskörrel rendelkező testületet, amely „szinte soha nem reagál a túlkapások esetén és amelyet minden további nélkül a szerbiai médiaszféra rákfenéjének lehet minősíteni”.
Mint a társadalom egyéb szegmenseiben, ezen a területen is elsősorban tőlünk, polgároktól, azaz ebben az esetben tv-nézőktől függ, hogy milyen tartalmakat kínálnak fel számunkra. Amíg azok pénzt hoznak a kereskedelmi csatornák számára, addig biztosan nem veszik le műsorról a valóságshow-kat, vagy az egyéb, hasonló jellegű műsorokat. Azt a felvetést is érdemes lenne alaposabban körbejárni, hogy vajon minden társadalomnak ugyanaz-e a tűrésküszöbe, azaz minden társadalmat egyformán befolyásolnak-e a szóban forgó médiatartalmak. Megtörténhet, hogy az érett és stabil, a több évszázada a szabad lét és gondolkodás szellemiségében fejlődő társadalmakra napjainkban kevésbé gyakorolnak káros hatást, mint a szociális, politikai, kulturális, gazdasági és egyéb területeken továbbra is a fejlődés, az átalakulás folyamatában lévő társadalmakra. Ha a többség igényt tart a valóságra, a sajtó előbb, vagy utóbb kénytelen lesz azt felkínálni. Már csak az az egyik továbbra is nyitott kérdés, hogy vajon a generációkon átívelő médiamanipulációt és visszaéléseket követően a többség képes-e különbséget tenni valóság és „valóság” között.
