Percenként nézegetjük az e-mailjeinket, óránként végigpörgetjük a Facebookot, ha van pár szabad percünk, elolvassuk az online megjelent híreket vagy játszunk egy szókirakót, este pedig letöltjük a kedvenc sorozatunk következő részét, vagy bekapcsoljuk a kábeltévét. Nem tudunk elszakadni a technológiától. A számítástechnikai eszközök használata annyira mindennapossá vált számunkra, mint az, hogy számolás nélkül tudjuk, mennyi kettő meg három, vagy az, hogy ha ránézünk egy írott szövegre, már azelőtt el is olvassuk, hogy egyáltalán tudatosítottuk volna magunkban, hogy ott van. A számítógép, a tablet és az okostelefon nemcsak a munkánkban és a szórakozásunkban játszik szerepet. Értük nyúlunk akkor is, ha nem jut eszünkbe egy adat, ha szükségünk van egy receptre, vagy ha le akarjuk foglalni a nyaralásunkat.
Gergely Árpád illusztrációja
És eközben többnyire eszünkbe sem jut azon aggódni, hogy egészséges mértékben használjuk-e a minket körülvevő gépeket. Napi egyórányi elmélyült netezgetés már probléma? És ha három órán át nyomkodjuk a mobilunkat? Mi van azzal, aki hétköznap szépen teljesít az iskolában, a munkahelyén, a családban, de a hétvégéit teljes egészében az online játékoknak szenteli?
A függőséget nem sok választja el a szenvedélytől, éppen ezért nagyon nehéz fölismerni. Ez még az anyagi függőségek esetében is így van: egy sör nem sör, két sör fél sör, de hány sörnél kezdődik az alkoholbetegség? A viselkedéses függőségek esetében nincs semmilyen szer, amit el kellene fogyasztanunk, így hajlamosak vagyunk védve érezni magunkat. Pedig nem kellene. Lehet, hogy a szervezetünk jobban bírja a mobilfüggőséget a pálinkánál, de a pszichénk mindkét esetben egyformán sérül.
Azt már régen fölismerte az emberiség, hogy az alkoholizmus betegség. Amíg sok laikus nem tud különbséget tenni aközött, aki szeret éjjelente szórakozni, és aközött, aki valóban függő, addig a szakemberek azt tekintik alkoholistának, akinek a testi, lelki, szociális jóllétére egyértelműen negatívan hat az ivás. Ez hasonlóan alakul a videojátékoktól, az okostelefonoktól vagy az internettől való függőség esetében is: nagyon könnyű azzal dobálózni, hogy a szomszéd gyereke számítógépfüggő, de jobban járunk, ha szakemberre bízzuk eldöntését, és nem közöljük a szomszéddal az általunk kigondolt „diagnózist”.
Azt bezzeg nem tartjuk problémának, ha mi magunk töltünk sok időt a gép előtt. Mert mi ugye dolgozunk, és az más. Mi így tartjuk a kapcsolatot a külföldre szakadt családtagokkal, a barátokkal, és az más. Mi felnőttek vagyunk, nincs fejlődésben lévő szervezetünk, ezért ha mi kattingatunk ész nélkül, az nyilván teljesen más.
Ezért megrovó pillantást lövünk a laptop mögül a gyerek felé, és kizavarjuk az udvarra játszani, mert szép az idő, ne a telefonját nyomogassa. Ami persze jogos aggodalmat tükröz, de a gyerek morgolódó reakciója is ugyanilyen jogos lesz. Mert álszent dolog elvárni tőle, hogy a téren focizzon, gyöngyöt fűzzön, vagy a könyvtárba járjon művelődni, ha reggelente mi magunk is előbb nyúlunk a telefonunk, mint a kávéfőzőnk után. És nemcsak álszent, de teljesen fölösleges is: közhely, de a gyerek tényleg azt csinálja, amit lát, nem pedig azt, amit mondanak neki.
Valóban más az, ha egy felnőtt ember a munkájához használja a számítógépet, mint ha egy hároméves nyomogatja a telefont reggeltől estig. Nem véletlenül hangoztatják a pedagógusok meg a gyerekpszichológusok, hogy az a jó, ha a gyerek minél később fogja a kezébe ezeket az eszközöket, és akkor is csak minimális időt tölt velük. De egy kisgyerektől nem várható el, hogy értse ezt a különbséget. Ő csak azt látja, hogy anya meg apa reggeltől estig ezekkel a varázslatos kütyükkel foglalatoskodnak, neki meg nem engedik, hogy megnézze, mi is az pontosan. Naná, hogy igazságtalannak éli meg, és rosszulesik neki, hogy kihagyják valamiből, ami láthatólag fontos szerepet tölt be az életben.
Az ideális megoldás nem annyira a teljes tiltás, inkább a példamutatás. Mert kétélű dolog a technológia: hatalmat ad, vagy rabszolgává tesz, csillagközi magasságokba repít, vagy örökös magányba száműz.
