Feladattal születtünk e világra: élni, kitartani, gyarapodni és alkotni. Ezen életen át tartó küzdelemben a sors folyton válaszút elé állít bennünket. Mérlegelünk, döntünk és cselekszünk. Néha azonban meg kell állnunk, számba kell vennünk mit értünk el és hova tartunk. Emlékeznünk kell és olykor ünnepelnünk, hogy újult erővel folytathassuk utunkat.
Ma emlékezünk, méghozzá azokra az emberekre, akik zokszó és köszönet nélkül küzdenek a szórványban. Akik fizetséget nem várva kiállnak a színpadra, akik unokáikat táncra, népdalra, hímzésre, édes anyanyelvünkre tanítják. Akik kincsként őrzik és védik magyarságukat, ott, ahol napról napra kevesebb magyar szót hallani. És azokra a tanárokra, kétkezi munkásokra, boltosokra, földművesekre, családanyákra és családapákra, nagymamákra és nagypapákra emlékezünk, akik a nehézségek, a kis fizetések és a rossz munkakörülmények ellenére mégis vállalják életüket őseik szülőföldjén. Elmehetnének ők, szerencsét próbálhatnának máshol, de nem teszik. Számukra fontosabb a rög és a közösség, amely feladatot adott nekik. Csillagok ők az égen és sziklák a földön. A magyarság utolsó végvárai.
Ha nem figyelünk oda a szórványra, ha nem állítjuk meg a kivándorlást, a magyar osztályok megszűnését, ha nem olvashatnak és nem televíziózhatnak magyar nyelven, ha megszűnik az amatőr színjátszás és az ügyes kezű asszonyok esténként már nem hímeznek, ha misére már ünnepnap sem telik meg a templom, elenyésznek végváraink.
Feladatunk van hát, tömbben, szórványban, határokon túl és az anyaországban egyaránt. Ahogy a kolozsvári születésű Szabó Dezső író mondta egykor: „Minden magyar felelős minden magyarért.”
Nem hagyhatjuk el a végvárainkat, mert ha hátat fordítunk nekik, végül mindannyian odaveszünk.
