Elgondolkodtatott a felismerés, hogy az újságírókat előszeretettel hasonlítják a kutyákhoz. Néhány évvel ezelőtt Ljiljana Smajlović a Szerbiai Újságírók Egyesülete elnökének minőségében lapunknak nyilatkozva fejtette ki, hogy a hazai újságírókat leginkább rövid láncra kötött és megfélemlített kutyához lehet hasonlítani, amely olykor ugyan ugat még, ám hangja senkit nem félemlít meg. Nemrég az Ilustrovana Politika magazin hozta összefüggésbe az ebekkel az újságírókat, csak éppen egészen más megközelítésből: a kutyák az úgynevezett ellenzéki lapok – értsd Vreme, NIN és Danas, vagyis azok, amelyek nem csatlakoznak a hatalom képzelt feje köré glóriát vonó médiumokhoz –, ezek pedig mostanra elszakították a láncaikat és szabadon garázdálkodnak, veszélyeztetve az állam stabilitását.
Első látásra ismét csak a sajtószabadság témájába sorolható esetről van szó, viszont országunkban talán már nem az a legnyugtalanítóbb kérdés, hogy van-e sajtószabadság vagy sem, illetve teret biztosítanak-e a közvéleményben bizonyos politikusok, elemzők, vagy bárki más ellenvéleményének, hanem az, hogy milyen következményekkel járhat, ha valaki él a szabad véleménynyilvánítás jogával. A sajtószabadság kérdése egyébként is faramuci téma. A gyermekcipőben járó demokráciákban és a megélhetési gondokkal terhelt társadalmakban az átlagember hajlamos azt hinni, hogy az idealizált és piedesztálra emelt „nyugati” országokban minden tökéletes: magasak a fizetések, mindenki „jó” autót hajt, a legkorszerűbb kütyüket hordja a zsebében, szabad a sajtó, a vélemény és minden más, amelynek szabadsághiányáról annyit hall saját országában. Abban sem lehetünk biztosak, hogy mi a mércéje a sajtószabadságnak: a szakmai egyesületek felmérése, vagy esetleg a nemzetközi közösség különböző intézményeinek a véleménye.
Ha a Riporterek Határok Nélkül idei, öt kategóriás felmérését vesszük figyelembe, azt látjuk, hogy Costa Rica és Új-Zéland kivételével a sajtószabadság tekintetében kiválóként minősített országok mind Európában találhatók, nevezetesen: Németország, Hollandia, Belgium, Portugália, Svájc, Ausztria, Liechtenstein, Dánia, Svédország, Norvégia, Finnország és Észtország. Szerbiát a harmadik kategóriába sorolják, ugyanúgy, mint a volt Jugoszlávia összes utódállamát, továbbá az uniós Lengyelországot, Magyarországot és Görögországot. Ezzel a felsorolással azt is szemléltethetjük, hogy kizárólag az európai uniós tagság ténye még nem kőbe vésett biztosíték semmire sem, valamint azt is, hogy a demokrácia egyik bölcsőjeként emlegetett USA-ban sem tökéletes a helyzet – az országot a második kategóriába sorolják.
A sajtószabadságról sokan és sokat elmondtak már, és ennek így is kell lennie, ha nem fásultunk még bele annak az alapelvnek a hangsúlyozásába, hogy a demokrácia egyik tartóoszlopáról van szó. Ugyanakkor a szerbiai társadalom „egészségének” szempontjából ma ennél sokkal fontosabb lenne azzal a kérdéssel foglalkozni, hogy milyen következményei lehetnek annak, ha a többségtől eltérő véleményt és álláspontot képvisel az ember. Ott tartunk, hogy az államhatalom döntéseit megkérdőjelezőket, vagy a különböző intézkedések következményeit felülvizsgálókat árulóként, bérencként és az ország stabilitását aláásó trójai falóként bélyegzik meg, különböző listákon gyűjtik össze a neveiket, majd mocskolódó sajtótartalmak célpontjává teszik őket. A listára tett újságírók, értelmiségiek, vagy politikusok adott esetben válogatott fenyegetésekkel kénytelenek szembesülni. Már nem csak az őrli fel és mérgezi meg belülről a médiaházak és az újságírók némelyikét, hogy a hatalom válogatott, illetve válogatatlan eszközökkel befolyásolja a szerkesztéspolitikát, hanem a folyamatos megfélemlítés is. Tekintettel arra, hogy az újságírás elsősorban szellemi munka, ilyen körülmények között igencsak nehéz megfelelni a szakma írott és íratlan szabályainak, ha pedig mindehhez hozzávesszük az egzisztenciális kiszolgáltatottság tényét, hitelesen szemléltethetjük az újságírók tollát és a kérdéseiket bénító béklyókat. Dinko Gruhonjić, Nedim Sejdinović, Zoran Radovanović, Željko Matorčević, vagy a KRIK és a CINS újságírói csak néhányan azok közül, akik az utóbbi hónapokban, években fenyegetéssel, adott esetben pedig bántalmazással szembesültek újságírói hivatásuk, illetve az általuk feldolgozott témák okán, vagy azért, mert a hatalométól eltérő véleményt fogalmaztak meg valamilyen témában.
Ennek természetes következményeként jutottunk el odáig, hogy számos, vagy szinte minden médiaház megszegi a polgárok tájékoztatásra való alkotmányos jogát. A nem minden esetben a megfelelő szempontok és szándékok vezérelte politikai és média-polarizáció eredményeképpen két nagy csoport alakult ki: az egyik oldalon a hatalom és az annak a döntéseit üdvözítő média áll, míg a másikon egyrészről a politikai ellenzék – ennek egyetlen politikai érve a „Vučić rossz” –, másrészről pedig a szabad véleménynyilvánítás gyakori megtorlásának okán a kényszeres lázadás által vezérelt, az államvezetés minden egyes intézkedését rosszként feltüntető média. Eltűntek az árnyalatok, pedig éppen ezek teszik valóságossá a valóságot. A társadalom tájékozottabb rétege mindennek folyományaként a hitelét vesztett médiának már akkor sem hisz, ha az adott esetben éppen objektíven tájékoztat, a társadalom szempontjából akár különösen érzékeny és fontos témákról. Ekképpen járulhat hozzá a média és az azt elnyomó hatalom az össztársadalmi elérdektelenedéshez, amelyben az emberek legfeljebb szórakozás és unaloműzés, nem pedig tájékozódás, vagy ne adja ég, ismeretszerzés céljából fogyasztják a különböző médiatartalmakat. Várady Tibor akadémikus a sajtószabadság témájáról beszélvén, a napokban így fogalmazott: „Egyre kevesebben és egyre ritkábban említik, illetve védik az egyik alapvető emberi jogot, az igazsághoz való jogot.”
Az Ilustrovana Politika címoldali írása szinte pontosan a hírhedt Vučić-féle médiatörvény elfogadásának a huszadik évfordulóján jelent meg. Azt, hogy véletlen egybeesésről, vagy jól eltervezett időzítésről van szó, nem tudni, mégis, a sorsnak érdekes fintora, hogy az írás akkor látott napvilágot, amikor húsz évvel ezelőtt a szóban forgó törvény mentén megkezdődött a hatalomnak a média elleni ámokfutása: számos médiaházat több milliós büntetéssel szankcionáltak, 250 újságírót informatív beszélgetésre idéztek be, ötöt bebörtönöztek – egyet azért, mert szerkesztőségének ablakára kiragasztott egy plakátot azzal a felirattal, hogy „free media” –, de Slavko Ćuruviját is ebben az időszakban gyilkolták meg.
A Vučić nevéhez fűződő sajtótörvény autentikus példa arra a helyzetre, amikor a hatalom és intézményrendszere tiszteletben tartja az ország törvényeit, ám ezek tartalma aláás minden olyan értéket, amely a társadalom fejlődése során kialakult vívmányok értékeit képviseli. Ennek volt mintapéldája egyebek mellett a szóban forgó jogszabály 72. szakasza, amelynek értelmében nem az újságíró ellen eljárást indító és lebonyolító szerv volt köteles bizonyítani a terhelt bűnösségét, hanem fordítva, a terheltnek kellett bizonyítania ártatlanságát, vagyis a törvény könyörtelenül átgázolt az ártatlanság vélelmének elvén, amelyet az akkor hatályos alkotmány is szavatolt. Húsz évvel ennek a jogszabálynak a meghozatalát követően nincsen hatályban hasonlóan elnyomó sajtótörvény. Ehelyett íratlan szabályokkal némítják el, vagy marginalizálják az ellenvéleményt, amely adott esetben nagyobb hitelt adhatna az általánosan elfogadott véleménynek, mint annak orrvérzésig történő ismételgetése.
