A szerelem napja remek alkalmat szolgáltat a parttalan vitákra. Sokan már az elnevezésen is hajba kapnak, hiszen minek is neveznénk Valentin-napnak azt, ami igazából Bálint-nap? Mások szerint a kettő között nincs semmi különbség, egy és ugyanazt jelentik, és lehet, hogy az egyik magyarosabb, de a másikat meg már megszoktuk.
Szintén gyakori vitatéma február 14-e kapcsán, hogy szükség van-e nekünk erre az egész hajcihőre. Egyrészről honnan is lenne, szeretni, gondoskodni, kedveskedni az év minden napján lehet és kell. Fura egy kapcsolat az, ahol évente csak egyetlen napon gondolunk a másikra, akkor is letudjuk az egészet egy „csilivili” plüssmackóval meg egy csokor virággal. Ráadásul ezzel fölöslegesen terheljük a már amúgy sem túl fényes állapotban lévő környezetet egy kis rózsaszínbe csomagolt szeméttel. Mert őszintén, kinek van szüksége egy huszadik plüssmackóra vagy egy harmadnapra így is, úgy is elhervadó csokor celofándíszítésére? A Bálint-nap a kapitalizmus találmánya, és a kapitalizmus áldozata mindenki, aki részt vesz benne.
Másrészt viszont miért is ne ünnepelhetnénk meg a szerelmet? A hazaszeretetünk sem csak egyetlen napig tart, és a feltámadásban is egész évben hiszünk, mégis megünnepeljük augusztus huszadikát és a húsvétot is. A szerelemnek is kell egy nap! Jólesik gondolni a másikra, és az is, ha gondolnak ránk, ez a nap pedig tökéletes alkalmat teremt erre. Az apró-cseprő ajándékok helyett pedig élményekkel, közös programokkal is lehet kedveskedni a másiknak.
A szerelem napját övező se vége, se hossza viták közepette egyetlen dolgot felejtünk el: hogy minderről kár vitatkozni, mert csupán egyéni meglátásokról van szó. Senkinek nem esik bántódása, ha egyikünk Bálint-napként, másikunk Valentin-napként hivatkozik rá, és akkor sem, ha néhányunk el is feledkezik erről a napról, miközben mások hetek óta izgatottan készülődnek.
A szerelem kapcsán ennél sokkal fontosabb kérdésekről is beszélgethetnénk.
Például arról, hogy a szerelem nem arról szól, hogy milyen szép a másik. Vagy arról, hogy a szerelem nagyon szép dolog, függetlenül attól, hogy ki szerelmes és kibe. Vagy hogy a szerelem köré az elmúlt évszázadokban nagyon erős, romantikus társadalmi kultusz épült föl, amire komplett iparág telepedett rá. Esetleg arról, hogy bármilyen szép elgondolás is szerelemből házasodni, önmagában a szerelem nem alapozza meg a jó házasságot.
De legfőképpen talán arról lenne érdemes beszélgetnünk, hogy a szerelem senkit nem jogosít föl semmire. A szerelem nem bánt, még csak nem is birtokol. Ez annyit jelent, hogy nem legitimálhatjuk az erőszakot csak azért, mert az elkövető szerelmes az áldozatába. És az erőszak nagyon sok mindent jelenthet: gyerekek közti hajhúzást, kamaszok közti ártalmatlannak minősített sértegetést és tényleges fizikai erőszakot egyaránt.
Ha a kisfiú piszkálja a kislányt az iskolában, azt nem azért teszi, mert „tetszik neki”; ha mégis, a piszkálódás akkor sem elfogadható módja a szeretet kifejezésének. Jó lenne megtanítani a gyerekeinket arra, hogy hogyan ismerjék föl és mutassák ki az érzelmeiket. Ha egy nő féltékenységében átnézi a párja telefonját, elolvassa az e-mailjeit, esetleg megtiltja, hogy az fölköszöntse az exét a szülinapján, azzal korlátozza a másikat. Ez már nem szerelem, ez bántás. A huszadik és huszonegyedik századi popkultúra viccet csinált a megcsalásból, és elfogadhatóvá tette a hűtlenséget. Pedig kevés dolog tud jobban fájni annál, mint ha visszaélnek az ember bizalmával, szerelmével, odaadásával. Ha egy férfi féltékenységből megveri, ne adj' isten! meg is öli a barátnőjét vagy a feleségét, azt nem hívhatjuk szerelemféltésnek. A szerelmet mindenki félti, mindenki szokott féltékenykedni, de ezek érzelmek, amiket meg kell tanulnunk kezelni. Nem szabad tettekben megnyilvánulniuk.
A szerelem napján legjobb lenne plüssmacik és celofánba csomagolt virágok helyett végre elkezdeni beszélgetni arról, hogy hogyan is kell úgy szeretni, hogy az a másiknak is jó legyen.
