Az idősebb és a középkorosztály minden bizonnyal még emlékezik azokra az évekre, amelyekben Jugoszlávia a kelet-európai országok lakosai számára a „nyugatot” jelentette, hiszen volt nálunk nejlonharisnya, orkánkabát, farmernadrág, sőt nemcsak Rubin és Badel konyak (nekünk: vinjak), hanem kakaó is! Mindezekért a „nyugati” luxuscikkekért szinte megőrültek a Magyarországról, Romániában, olykor fehér hollóként a Szovjetunióból érkezett „turisták”. Mi pedig aprópénzért (feketén) vásárolt lejjel, forinttal játszhattuk (sokan játszották is!) a nábobot a pesti Mátyás-pincében, Harkányban, Gyulán és a többi fürdőhelyen.
Az igazság kedvéért azt is el kell mondani, hogy az akkori magatartásunk kiváltotta az ottaniak ellenszenvét, és ez sokakban még ma is él.
Tény azonban, hogy mi viszonylag jól éltünk. Akkor senki sem kérdezte, hogy miből. hiszen a jugoszláv gazdaság nem volt gyenge, de korántsem vehette fel a versenyt a fejlett országokkal. Csupán a szlovén (és részben a horvát) termékek közelítették meg az osztrák, német, svéd minőség szintjét.
Akkor csak a suttogó (ellen)propaganda terjesztette, hogy Tito „balra indexel, jobbra kanyarodik” politikája szinte számolatlanul hozta a nemzetközi hiteleket az országba. S ennek a pénznek egy igen jelentős része a fogyasztásban kopott el, vagyis ezzel tartotta viszonylag magasan az életszínvonalat a rezsim.
A szakemberek már akkor figyelmeztettek, hogy ennek egyszer ára lesz, mert ahogyan a kutya sem eszi meg a telet (éppen mostanában reménykedünk benne), a külföldi bankok által nyújtott kölcsönök sem vesznek el.
Az ország felbomlása után az „örökösök” szinte egymásnak estek a „juss” feletti marakodásban. Mindegyik tagköztársaság követelte a maga részét, Slobodan Milošević és alázatos holdudvara – akik közül nem kevesen még most is politikai csúcson vannak – szerte a világon nagy mellénnyel szajkózta, hogy Szerbia és Crna Gora, majd egyedül Szerbia az egykori Jugoszlávia egyetlen jogutódja, mivel a többiek tulajdonképpen kiváltak, vagyis elhagyták a „közös hazát”.
Akkor senki sem gondolt arra, vagy ha igen, mélyen hallgatott róla, hogy Szerbia nem csak a vagyon, hanem az adósság örököse is. A sokkal korábban felvett hiteleket az ország a kilencvenes évek legelejéig úgy-ahogy törlesztette, sőt a háborúk befejezése után is érkeztek külföldről a számlák és a felszólítások, de az utóbbi tíz évben leállt a régi adósság összegének csökkentése. Ez érthető, hiszen csak az utóbbi nyolc évben 8,7 milliárd euróról 24,8 milliárdra ugrott Szerbia közadóssága, s ezekkel sem tud igazán mit kezdeni az állam vezetése.
A külföldi hitelezők sem bizonyultak szórakozottaknak, és nemrég benyújtották a (nagyon) régi, 8,8 milliár eurós adósság esedékes törlesztőrészletét, amely az idén 277 millió eurót tesz ki.
Hogy mekkora ez az összeg? Nos 77 millióval több, mint a nyugdíjasoktól elvett pénz, vagy ha rendelkezésre állna, akár 110 óvodát lehetne építeni belőle.
Hatalmas terhet jelent ez a köztársasági költségvetésnek, hiszen nem lehet tovább csűrni-csavarni a dolgot, kifogásokat keresni és magyarázkódni. Fizetni kell, és kész!
Ez a nagy mellénynek az ára.
