Akármennyire is izgalmasak tudnak lenni a meglepetések, a váratlan helyzetek, amikor az ember intelligenciájára hagyatkozva igyekszik alkalmazkodni az új szituációhoz, a kiszámíthatóságnak mégis meg vannak a maga előnyei. Ha nem más, akkor legalább annyi, hogy a vérnyomás nem ugrik az egekbe, és a szív sem próbálja szétrepeszteni a mellkast. Mert tudjuk, hogy ezek egyike sem válik az egészség javára. Ha ebből indulunk ki, akár még hálásak is lehetünk Horvátországnak, amely úgy tűnik, igencsak aggódik a szerb államvezetés képviselőinek egészségéért, ezért inkább eltekint a meglepetésektől és hozza jól ismert formáját.
Csak a legoptimistábbak hittek benne, hogy Horvátország jó szomszédhoz híven feltételek nélkül támogatja majd Szerbia európai integrációját, és nem kíséreli meg a csatlakozás folyamatában saját javára megoldani a két ország kapcsolatait terhelő problémákat. Ezekből pedig tudvalevően megannyi van. Abban is kevesen hittek, hogy a belpolitikai nehézségekkel küszködő Zágráb nem a mindig is hatékonynak bizonyuló alapfelvetésből kiindulva tesz kísérletet a problémák kezelésére – vagy inkább elkendőzésére –: Szerbia soha nem annyira naftalinszagú, hogy ócsárolásával vagy bosszantásával ne lehetne belpolitikai pontokat szerezni.
A szinte két hónapon át tartó huzavonát követően végül sikerült jobb belátásra bírni Horvátországot, amely beleegyezett az EU és a Szerbia közötti csatlakozási tárgyalások 23. fejezetének megnyitásába. Azt egyelőre nem tudjuk, ennek mi volt a feltétele, mint ahogyan azt sem, hogy a horvát követelések milyen formában épülnek bele a 23. fejezetről folytatott tárgyalások uniós tárgyalási pozíciójába. Sajtóértesülések szerint Horvátországnak sikerült kieszközölnie, hogy a Szerbiával és a 23. fejezettel kapcsolatos feltételei az EU feltételeivé váljanak, viszont közel sem annyira éles, szélsőséges megfogalmazásban, mint azt korábban szerette volna.
A tagjelölt államoknak jobb elfogadniuk a tényt – legyen az akármennyire nemtetsző is –, hogy a már tagállamok zsarolhatják őket a csatlakozás folyamatában. Aki a brüsszeli csapatban kíván játszani, annak „le kell nyelnie” a játékszabályokat. Emlékezzünk csak vissza, mekkora kínkeservek árán egyezett ki annak idején Horvátország Szlovéniával a Pirani-öböl kapcsán. A horvát fél akkor Németországhoz járt panaszkodni, hogy Szlovénia zsarolja, és akadályozza uniós integrációját. Az ügy pikantériája, hogy berlini nagykövetként Miro Kovač jelenlegi horvát külügyminiszter volt az, aki a legtöbbet lobbizott a Bundestagban. Amikor elnyerte a németek segítségét, ígéretet tett arra, hogy a csatlakozást követően országa soha nem lép fel Szlovéniához hasonlóan, és nem zsarol más, csatlakozni kívánó országokat. Hogy a szerb–horvát „bokszmeccs” kezelésében valójában mekkora szerepe volt az EU-ban vezető szerepet betöltő Németországnak, nem derült ki. Berlin mindvégig bölcsen hallgatott, sajtóinformációkból viszont az derült ki, hogy a Bundestag képviselői igencsak rossz néven vették Horvátországtól, hogy az ígéretet nem szép szóként kezelik.
Mindennek ellenére csúsztatás lenne Horvátországot fő mumusként feltüntetni. Szerbiát és haladását az EU irányába más súlyos megoldatlan kérdések is akadályozhatják, akár még hatványozottan is. Ne feledkezzünk meg Koszovóról vagy az ország külpolitikájával kapcsolatos visszásságokról. A tagállamok csúcsvezetése és Brüsszel feltehetőleg szemöldöküket felvonva olvasták a híreket, hogy a szerb kormányalakító a választásokat követően Moszkvában véletlenül összefutott Vlagyimir Putyin orosz elnökkel, akinek csupa véletlen óhajai és vágyai vannak a szerb kormány összetételével kapcsolatban. Ezeket pedig nem is restellte elmondani, és hálából kezdeményezte Szerbia érdemi együttműködését az Euroázsiai Gazdasági Unióval. A több oszlopra támaszkodó, bizonyos elemeiben az EU külpolitikájával szöges ellentétben álló szerbiai külpolitika komolyabban lassíthatja az integrációt, mint az a horvát szomszédoknak bármikor sikerülhet.
