Most akkor térdel az újságíró, vagy nem? Vagy foglalkozzunk azzal, hogy vajon mindig az a jó, akit a jó szándék vezérel? Az az erkölcsös, aki moralizál? Lehet-e éles határvonalat húzni a jók és a rosszak tábora között? Mellesleg mi szükség van táborokra? Milyen következményekkel jár, ha mindenkit valamilyen táborba kényszerítenek, beskatulyáznak? Miért nem lehet az adott személy adott tettét értékelni? Újfent, minden egyes újabb tettét követően. Mi számít univerzális bűnnek? Kérdezhetünk? Vannak válaszok?
Hőbörögtünk és zúgolódtunk. Utcára vonultunk, kiáltványokat olvastunk, kitűzőt tűztünk hajtókánkra. Az emberi és a szakmai méltóságot tiporták sárba, hangoztattuk akkor. A szabadságot. A kérdezés és a sajtó szabadságát. Követeltük, hogy a tettek ne maradjanak következmények nélkül. A bűnt kövesse bűnhődés. Amikor Bratislav Gašić ex védelmi miniszter gunyoros mosollyal az arcán azt mondta: „Szereti azokat az újságírónőket, akik letérdepelnek.”
Azokban a napokban, hetekben sokan foglalkoztak a politikum és a mindenkori hatalom, és a sajtó, az újságírók viszonyával. Ami függőségi viszonnyá vált. Vagy mindig is az volt. De csak az egyik oldal számára. Ennek a függőségi viszonynak kerestük a határait. Többen, sokan egyetértettünk azzal kapcsolatban, hogy egy dolgot soha nem lenne szabad megvonni az újságírótól: a kérdezés jogát. Az olyan, mint amikor rövid láncra verik és szájkosárral némítják el a házőrző kutyát. Azt boncolgattuk, hogy mikor lett bűn kérdezni, vagy miért hiszi a mindenkori hatalom, a politikus azt, hogy a kérdés személye ellen irányul. Értetlenkedtünk amiatt, hogy a politikus csak nem akarja felfogni: a kérdés nem valami ellen, hanem valamiért hangzik el. Legjobb esetben azokért az értékekért, amelyeket már csak cinikus grimasszal az arcunkon írunk le, vagy mondunk ki. Vagy az olvasóért, a nézőért és a hallgatóért, az adófizető polgárért, akinek a politikus is köszönheti fizetését. Nem kell szeretnie azt, aki közvetít közötte és az adófizető polgár között – a közvetítőnek sem muszáj szeretnie a politikust –, de legalább azzal tisztelje meg, hogy nem kezeli a hét gonosz egyikeként. Azért, mert kérdezett. A politikus kenyéradójának a nevében.
Abban a lázadás szagú időszakban szó volt Aleksandar Vučić kormányfő sajtómunkásokkal szembeni magatartásáról is. Felidéztük a kilencvenes évek végét, amikor tájékoztatási miniszterként egymás után lehetetlenítette el a médiaházak és az újságírók munkáját. De a jelenről is szó volt, amikor bár nem győzi hangsúlyozni metamorfózisát, a média iránti viszonyulását továbbra is a gőg és a leereszkedés jellemzi. Az ő sajtótájékoztatóin különösen gyakran előfordul, hogy az újságírókat két táborba osztják: a hatalmat kiszolgáló megfelelőkébe és a mocskos ellenzékiekébe. Az utóbbi táborhoz tartozó újságírók a kérdésükre kapott válasz mellé az esetek többségében ízes – rejtett, vagy kendőzetlen – sértést is bezsebelhetnek.
Most viszont mindenki néma maradt. A szakma, az újságíró szövetségek és a közvélemény is. Senki nem vonult utcára, senki nem követelt emberségességet. Amikor Saša Radulović ellenzéki politikus másodszor tagadta meg a válaszadást egy sajtótájékoztatón a Studio B és a Pink tv újságíróinak kérdésére. Mert ők nem újságírók, mondta Radulović. Hanem a hatalom bérencei. Mindennek tetejébe még meg is próbálta kidobatni a sajtótájékoztatóról a biztonságiakkal a két médiaház munkatársait. Mert mit keresnek egy sajtótájékoztatón olyanok, akik nem újságírók.
Hogy a hatalom szócsöve-e a szóban forgó két médium? Igen. Annyira, hogy a Pink hírműsorait csak a legerősebb gyomrúaknak ajánlanám. Vagy azoknak, akiknek nehézségeik vannak a hírek értelmezésével, mert a Pink propagandagépezete ezt is megteszi helyettük. Viszont mindkét médiaház hivatalosan bejegyzett intézmény. A sajtótájékoztatóra elküldött munkatársaik újságírók. Feltehetőleg valamelyik újságíró szövetség tagjai. Az is megtörténhet, hogy a médiumok munkáját felügyelő szervek soha nem kifogásolták az adott újságírók munkáját. De az is megtörténhet, hogy igen. Többször, esetleg sokszor. Ha ennek ellenére is gyakorolhatják hivatásukat, az nem őket minősíti.
Lehet szeretni a Studio B-t, vagy a rózsaszín tv-t, de nem muszáj. Műsoraikat sem köteles senki követni. Mert vannak még helyzetek, amikor élhetünk a szabad döntés jogával. Ha szükségét érezzük, naponta értékelhetjük mindkettő és a hasonszőrű médiumok munkáját – és kell is, hogy a szakma és eminens szervezetei ezt tegyék –, rájuk húzhatjuk a vizes lepedőt, felfordulhat tőlük a gyomrunk, megfogalmazhatjuk velük és újságíróikkal kapcsolatos erkölcsi és etikai fenntartásainkat, de munkatársaikat nem alázhatjuk meg. Ha az újságíró nem úgy viszonyul a kérdezetthez, ahogyan szeretné, ha hozzá viszonyulnának, arra azonnal fel lehet hívni a figyelmüket. Arra is van jogorvoslati lehetőség, ha a médiumok kiforgatják az adott politikus nyilatkozatát, megmásítva ezzel annak értelmét.
Az állammal és a megválasztott képviselőivel szembeni elvárások univerzálisak, függetlenül attól, hogy hatalomból, vagy ellenzékből politizálnak. Minden más képmutatás lenne. A kettős mérce képmutatás. Vajon miben különbözik az ellenzéki politikus az általa megvetett hatalmitól, ha ugyanazokkal a viselkedési formákkal él? Ha képtelen úgy viselkedni, mint ahogyan azt a másiktól elvárja. Vagy miben különbözik a hatalmat kiszolgáló médiától az az ellenzéki média, amelyik munkája során kizárólag a hatalom vak gyűlöletére összpontosít? Az objektivitás nem egyoldalú.
Amin Maalouf Gyilkos identitások című művében a következőképpen értekezik a vak és kizárólagos társadalmi kategorizációról, a szélesebb társadalom azon kényszeréről, hogy az embereket hovatartozásuk, nem pedig tetteik alapján értékelje: „A mieink azok, akik ugyanabba a közösségbe tartoznak. Velük szolidárisak szeretnénk lenni, de olykor megengedjük magunknak, hogy zsarnokoskodjunk felettük; ha puhánynak bizonyulnak, kiközösítjük, terrorizáljuk és »árulóként«, »hulladékként« bélyegezzük meg őket. Ami a másokat illeti, őket, akik a másik oldalon állnak, meg sem kíséreljük a helyükbe képzelni magunkat. Ellenállunk a késztetésnek, hogy esetleg elismerjük, ezzel, vagy azzal kapcsolatban némileg igazuk lehet. Nem engedjük, hogy jajveszékelésük, szenvedésük, az őket ért igazságtalanság megenyhítsen bennünket. Kizárólag a »mieink« elvei irányítanak bennünket, de éppen a mieink olykor a közösség leginkább harcéhes, túlfűtött és demagóg képviselői.”
