Újabbnál újabb esetek, amelyeken elborzadunk vagy felháborodunk, aztán mégsem történik semmi. Sem a mi gondolkodásunkban, sem az igazságszolgáltatásban. Kirívó esetekként tekintünk azokra, amelyek tragikus végkimenetelük folytán napvilágra kerülnek, majd sajnálkozva továbblépünk, azt gondolván, a mi környezetünkben élőkkel ilyesmi egészen biztosan nem történhet meg. Pedig sajnos nagyon is megtörténhet. És meg is történik. A statisztikai adatok szerint a világon az emberölések egynegyedét és a testi sértések felét családon belül követik el, és az áldozatok többsége nő. A házastársi bántalmazásoknál 95%-ban a férfi az elkövető, és a nő a sértett. Magyarországon minden ötödik párkapcsolatban veri rendszeresen a férfi a nőt, és minden héten egy nő belehal a partnere által okozott sérülésekbe. Szerbiában évente harminc-negyven nő veszíti életét családon belüli erőszak következtében, és a nyilvánosságra hozott adatok alapján az idén már tizenhatan haltak meg ilyen okok miatt.
A szakemberek szerint a családon belüli erőszak fogalma alatt azokat az eseteket értjük, amikor az egyik családtag olyan magatartásformákra tesz kísérletet, amelyekkel a másik fél feletti uralmát kívánja bizonyítani. Az ilyen magatartásformák felölelik a lelki terrort, a szidalmazást, az életveszélyes fenyegetést, a bántalmazást, a súlyos testi sértést és sok egyéb cselekedetet is, amelyekbe beletartoznak a partnerek közötti, a gyermekek ellen irányuló, az idősebb családtag ellen irányuló és az egyéb erőszakos cselekedetek is. A nők elleni erőszak az ENSZ meghatározása szerint „bármely olyan, a nőket nemük miatt érő erőszakos tett, amely testi, szexuális vagy lelki sérülést okoz, illetve okozhat a nőknek, beleértve az effajta tettekkel való fenyegetést, valamint a kényszerítést és a szabadságtól való önkényes megfosztást is, történjen az a közéletben vagy a magánszférában”.
A néhány nappal ezelőtti bégaszentgyörgyi tragédia, amelynek során a féltékeny férj brutálisan kivégezte válófélben lévő feleségét, illetve rajta kívül még négy személyt, további több mint húsz főt pedig megsebesített, valamint a szintén a napokban történt knjaževaci eset, amelynek során a férj közös gyermekük szeme láttára szurkálta halálra a feleségét, a családon belüli erőszak újabb olyan példái, amelyek hallatán elborzadunk vagy felháborodunk, aztán mégsem történik semmi. A szakemberek nyilatkozataikban elmondják, mit kellene tenni az ilyen esetek megelőzése érdekében, az illetékesek megelőző intézkedések foganatosítására tesznek ígéretet, aztán ahogyan a kedélyek csillapodni kezdenek, az intézkedésekkel kapcsolatos lendület is alábbhagy, aminek következtében újra meg újra megállapítjuk, hogy társadalmunk sajnos nem tudja hatékonyan kezelni azokat a problémákat, amelyek az ilyen esetek kialakulásához vezetnek.
Valami ilyesmire hívta fel a figyelmet a bégaszentgyörgyi tragédia kapcsán adott egyik nyilatkozatában Vesna Stanojević, a belgrádi Biztonságos Ház koordinátora is, aki azt hangsúlyozta, hogy a társadalomnak komolyan meg kell fontolnia, milyen megtorló intézkedéseket foganatosít az illegális fegyvertartókkal szemben, majd hozzátette, az a benyomása, minden évben meglepnek bennünket az ilyen és ehhez hasonló tragédiák, amelyektől néhány napig hangos a sajtó, és azután megint nem történik semmi. Stanojević az említett nyilatkozatában kitért arra is, hogy mivel a házasságok felbomlásakor sok esetben nem fejeződik be a folyamat a válással, hanem tovább tart a gyötrődés és a féltékenység különféle megnyilvánulásai, intézményesen kellene foglalkozni az elvált házastársakkal, és időben kellene reagálni az ilyen esetekre annak érdekében, hogy a későbbiekben ne történhessen olyasmi, mint ami Bégaszentgyörgyön történt.
A családon belüli és a nők elleni erőszak társadalmunk egyik égető problémája, és az erőszak elleni harcnak erőteljesnek és eredményesnek kell lennie ahhoz, hogy meg tudja akadályozni a tragikus végkifejletet, szögezte le az egyik, ugyancsak a bégaszentgyörgyi tragédia kapcsán adott nyilatkozatában Brankica Janković esélyegyenlőségi biztos, aki a média felelősségére is felhívta a figyelmet, mondván, véget kell vetni az olyan tartalmak közzétételének, amelyekben a nőket lealacsonyítják, diszkriminálják, alárendelt helyzetbe taszítják, ugyanakkor azt is nehezményezte, hogy akkor, amikor megtörténik egy-egy ilyen tragédia, egyes médiumok szenzációhajhász, semmiképpen sem megfelelő, a helyzethez illő módon kezelik az eseményeket, amin szerinte szintén változtatni kellene.
Joggal merülhet fel sokunkban a kérdés, vajon mi magunk mit tehetünk, ha nők elleni bántalmazást vagy a családon belüli erőszak egyéb formáját tapasztaljuk? Vajon valóban az-e a megfelelő hozzáállás, amit a mindennapok során tanúsítunk, azaz, ha önmagunkat mentesítve a felelősség alól azt mondjuk, az ő dolguk, nekünk semmi közünk hozzá, nekik kell megoldaniuk a problémáikat? A szakemberek véleménye szerint semmiképpen sem szabad szemet hunyni a figyelmeztető jelek felett, éppen ezért, ha ilyen eseteket tapasztalunk, mindenképpen fel kell rá hívnunk mind az érintettek, mind a hatóságok figyelmét. Az már persze kérdés, tehetjük hozzá anélkül, hogy a legkisebb mértékben is vitatnánk ennek az álláspontnak a helytállóságát, hogy valóban elérjük-e a célunkat ezáltal. Gondoljunk csak a néhány évvel ezelőtti csókai esetre, amelynek során a férj, aki korábban börtönben is ült saját kiskorú gyermeke megrontása miatt, azt követően végzett a feleségével, hogy az nem tudta elviselni exférje egyre erőszakoskodóbb magatartását, és a hatóságokhoz fordult segítségért! Ám mire segít(h)ettek volna neki, már késő lett. És ha ma, néhány év távlatából visszagondolunk a történtekre, mit látunk? Egy esetet, amelyen akkoriban elborzadtunk vagy felháborodtunk, és egy esetet, amelynek kapcsán nem történt semmi, továbbléptünk, azt gondolván, a mi környezetünkben élőkkel ilyesmi egészen biztosan nem történhet meg.
A híradásokban is gyakran halljuk, az újságokban is gyakran olvassuk, amikor hasonló jellegű történésekről számolnak be, hogy a megdöbbent családtagok vagy szomszédok arról számolnak be, az áldozat és az elkövető korábban is gyakran veszekedtek, sőt, az sem volt ritka, hogy nézeteltéréseik tettlegességig fajultak, majd sajnálkozva hozzáteszik, azt azonban sosem gondolták volna, hogy mindez akár tragédiáig is vezethet majd. De vajon miért nem gondolták? S miért nem gondoljuk soha? Hiszen a szakemberek szerint az ilyen esetek szinte soha sem előzmény nélküliek. Ha a család egyik tagja folyamatosan utasításokat ad és büntet, a másik pedig folyamatosan engedelmeskedik és szenved, ráadásul a „büntetés” nincs arányban a „vétekkel”, sőt, a legtöbbször összefüggésben sincs vele, akkor a bántalmazóban fortyogó indulat – amelyet egyébként az esetek túlnyomó többségében nem az a cselekmény vált ki, amire agresszióval reagál – egyre nehezebben válik megfékezhetővé. Éppen ezért talán nem tűnik túlzásnak kimondani, hogy amikor ilyen jeleket észlelünk, de azoknak nem akarunk különösebben nagy jelentőséget tulajdonítani, vagy egyáltalán nem is akarunk róluk tudomást venni, sőt, netán még valamiféle feloldozást vagy felmentést is próbálunk keresni és találni az elkövetőknek – akkor is, ha tisztában vagyunk azzal, hogy az erőszakra soha, semmilyen körülmények között nincs mentség –, abban az esetben mi magunk is elindulunk a bűnössé válás útján, hiszen tudjuk jól, vétkesek közt cinkos, aki néma.
