Az utóbbi másfél évtizedben a mindenkori kormányok tízezer szám igyekeztek eladni azokat a vállalatokat, amelyek tulajdonjoga a hatáskörükbe tartozott. Tulajdonképpen hálásnak kellett volna lenniük Miloševićnek, hiszen a Kis-Jugoszlávia, majd Szerbia hírhedt elnöke egyetlen tollvonással államosította az egykor társadalminak nevezett gyárakat, tekintet nélkül arra, hogy a szocialista időszakban nem ritka esetben a munkások a saját fizetésük (nem éppen önként felajánlott) részével bővítették, fejlesztették és korszerűsítették azokat. A munkásönigazgatás korszakára még emlékezőknek esetleg fülükben cseng a jelmondat: „Magadnak építed…!” Az ily módon többé-kevésbé korszerűsített üzemek tehát a kormány megfellebbezhetetlen hatáskörébe kerültek, s a miniszterek szó szerint azt tettek azokkal, amit akartak.
Amelyik ért valamit, hamar, de semmiképpen sem reális áron új gazdára talált, a többi pedig vagy csődbe ment, vagy pedig az állam folyamatos támogatásának eredményeként a mai napig éldegél.
A vállalatok egy igen szűk csoportja azonban stratégiai jelentőségű, s lényegében ez képezi Szerbia „családi ékszerét”. Ezek közé tartozik a Srbijagas, a távközlési közvállalat, a villanygazdaság, s a Vizek közvállalat, a vasút és az erdőgazdaság is, amelyek lényegében a kormány fennhatósága alá tartoznak, s ezekbe küldik a saját „érdemes kádereiket”, amelyek számára nem talál megfelelően megfizetett állami munkát.
Az Európai Unióhoz való közeledés azonban a számos buktató mellett azt is megköveteli, hogy az ország teljes gazdaságát adják magánkézbe. A fentebb említett cégeket is. Talán mondani sem kell, hogy Brüsszel nem követeli ezt, csupán „javasolja”, de az erre vonatkozó tanács felér egy dekrétummal. Ha ugyanis a szerb állam vezetése nem fogad szót, lassítani, vagy akár teljesen gátolni lehet a csatlakozási tárgyalásokat. Más szóval, Belgrád ezen a téren az utolsó kutyaszorítóba került, s egyértelműen lépnie kell.
A mindenkori ellenzék a privatizáció megkezdése óta erélyesen ellenzi a nagy állami vállalatok eladását. Teszi azt annak ellenére, hogy amikor hatalmon volt, csak trükközéssel és időhúzással sikerült elkerülnie a 28 európai ország közös vezetése által megköveteltek végrehajtását.
Most azonban nincs pardon!
A két évvel ezelőtt elfogadott (ki tudja hányadik) magánosítási törvényt legkésőbb tavaszig meg kell változtatni. Ellenkező esetben veszélybe kerül a két már megnyitott fejezet további tárgyalása is.
A közvállalatok eladását Brüsszel elsősorban azért erőlteti, mert – szerinte – ez képezi a korrupció melegágyát. Éppen ezért a stratégiai jelentőségű vállalatok dobra verését megelőzően félremagyarázhatatlanná kell tenni az eladásukkal kapcsolatos jogi helyzetet, hiszen ezen a téren igen komoly a korrupció veszélye.
A napokban felállt új/régi kormány előtt tehát óriási feladat áll. Kénytelen lesz megválni a pártkáderek „búvóhelyétől”, vagy az EU felé vezető úttól.
Mert a parancs az parancs.
