„Ma, amikor pionír leszek, fogadom, hogy szorgalmasan tanulok és dolgozom, hogy tisztelem szüleimet és az idősebbeket, hogy fejlesztem a testvériség-egységet, hogy hű és őszinte pajtás leszek…” Én még ahhoz a generációhoz tartozom, amely letette a pioníresküt (igaz, nem sokáig tartott ez a korszak), köpenyben járt iskolába és szobacipőre váltott, miután belépett az iskola előcsarnokába. Az a nemzedék tagjai közé tartozom, akiket vonzott a tudás, rendszeresen látogatta az általános iskola könyvtárát, dokumentumfilmet nézett, ha volt arra ideje, hogy tévé elé üljön, hiszen szakkörre vagy emelt szintű oktatásra járt, esetleg kosárlabdázni az iskola udvarába a barátokkal. Arra már nem emlékszem, miről tudtunk nap mint nap beszélgetni egymással, hiszen nem volt sem mobiltelefon, sem internet, tévét sem néztünk gyakran, mégsem okozott gondot soha a témaválasztás, annak ellenére sem, hogy a legnehezebb időkben, a kilencvenes években éltem gyermekkorom.
Nem tudom, mi volt az oka, lehet éppen az iskolaköpeny, hogy soha nem merült fel a kérdés, ki milyen ruhában, mennyire új pólóban, vagy milyen márkás nadrágban jött iskolába. Pedig az uniformizálás és az „egyenlőség” ellenére akkor sem voltunk a divatozás híján. Volt akinek oldalt kötözős volt a köpenye, fodorral az ujján, vagy csak egyszerű, minden díszítés nélkül, másoknak kabátszerű, elöl gombolós, volt akié már mosott kék volt, másnak élénk új. De ezenfelül nem jelentett sokat, az volt a fontos, hogy praktikus legyen, megóvja az alsó öltözékünket a festéktől és a piszoktól, de talán ennél is fontosabb volt, hogy lehessen benne kergetőzni, ugrálni, üveggolyózni az udvaron, az iskola előcsarnokában. Az iskolaköpeny, ahogy a tankönyvek, a füzetek, az uzsonna, vagy a tornafelszerelés, szintén az iskolatáskánk lakója volt. Kötelezőnek számított, és innentől kezdve nem is gondoltunk rá másként. Ám ez az időszak is véget ért, a felsős osztályokban már nem kellett viselni. Egy csomaggal kevesebb. A középiskolában pedig már rá sem gondoltunk, hogy esetleg hordanunk kellene (igaz, ekkor már odafigyeltünk arra, hogy a sportcipőnk melyik gyártó terméke), csak a külföldi iskolákat figyelhettük tévéfilmen keresztül, milyen uniformisokkal különböztetik meg egyik-másik középiskola tanulóit, és mekkora büszkeséggel jár, ha adott színű egyenruhát húzhatta magára valaki.
Az iskolaköpeny újbóli bevezetése már több alkalommal szóba került az elmúlt húsz évben, mert túlzottan látszanak a társadalmi különbségek, meg mert az iskolába nem való, illetlen, „egyre kevesebbet takaró” divatnak véget akarnak vetni. Időről időre felmerül a bevezetésének szükségessége, mint ahogy a napokban felvetette a témát a média egy része is. Az új oktatási miniszter, Mladen Šarčević ugyanis támogatja annak bevezetését, és több iskolaigazgató, illetve az Oktatási Tanács is osztja a véleményét, ám a köpeny, vagy az iskolai egyenruha bevezetéséhez a szülők hozzájárulására is szükség van. Vannak belgrádi magániskolák, ahol az iskolauniformis normális jelenség, sőt ma már presztízskérdéssé vált. Az egyik, szintén belgrádi, állami általános iskolában is bevezették a köpeny viselését, természetesen a szülők támogatásával, azzal, hogy azokat az iskola vásárolta meg, és tanév végén vissza kell adni az oktatási intézménynek.
Amíg a szülők támogatják, addig a diákok nem egyeznek az uniformis bevezetésével, nem akarnak egyformák lenni. A lapnak nyilatkozó diákok kiemelték, ne korlátozza az iskola ily módon egyéniségük fejlődését és kreativitásuk megnyilvánulását.
Azt hiszem, igazat kell adnom a diákoknak. Részben. Legyenek ők egyéniségek. Az iskolának valóban az egyik feladata az, hogy a diákot egyéniségében és kreativitásában ösztönözze. Az iskolauniformistól sajnos nem javul senki anyagi helyzete. A társadalmi különbségek akkor is látszódni fognak. Attól, hogy valamit eltakarunk, még nem múlt el.
Ugyanakkor jobb, ha a fiatalok mielőbb megtanulják, hogy az egyéniség nem csak a külső jegyek, a ruházkodás, a mezítelen derék, a dekoltázs, vagy a rövid szoknya, esetleg a gengszterstílus függvénye, a kreativitás pedig nem az erős smink által mutatható csak meg. Egyéniségek lehetünk tettben, szorgalomban, hozzáállásban és kreativitásban az órákon. A külsőségekre pedig még mindig ott vannak az iskolán kívüli tevékenységek.
