Milica és Ajla

Nem emlékszem a kilencvenes évek háborúira. Gyerek voltam, inkább a rajzfilmek, a meséskönyvek és a pekingi palotapincsim érdekelt, mintsem a híradó, vagy a felnőttek beszélgetése. Ennyi idő távlatából arra is rájöttem, hogy szüleim mindent megtettek azért, hogy távol tartsák tőlem a volt Jugoszlávia területén zajló történéseket. Jót akartak, még ha talán túlzásba is vitték a védelmezést. Hála a Németországban dolgozó nagyszülőknek, rokonoknak és a német keresztszülőknek, a nélkülözés is kimaradt életemből, még azokban az ínséges években is mindenem megvolt, amire szükségem lehetett. Azt viszont láttam, hogy társaim többsége egészen más körülmények között él. Nem értettem, hogy miért néznek rám csodálkozva, amikor nálam vendégeskedve „igazi” csokoládé kerül eléjük az asztalra. Csak később ismerkedtem meg a „šećerna tabla” kifejezéssel és tudtam meg, hogy nem minden csokoládé, ami annak látszik. Az áramkorlátozásokra emlékszem, meg arra, hogy ha éppen volt áram, akkor az esetek többségében nem volt víz, így igazi bűvészmutatvány volt használni a mosógépet. Azt is megtanultam, hogy hogyan lehet néhány liter vízből megmosni olykor derékig érő hajamat. Védett kis életemben ezek számítottak rendkívüli eseménynek. Arra is emlékszem, hogy szüleim több alkalommal mentek gyertyát gyújtani falunk főterére. Egyszer, vagy talán többször, engemet is magukkal vittek. Annyit értettem meg a dologból, hogy a valamikori ország bizonyos területein háború zajlik, katonák lőnek katonákra, vagy katonák a lakosságra, vagy a lakosság egymásra. Annyit tudtam, hogy valaki biztosan lő valakire. És a golyók olykor gyerekeket is eltalálnak.

Milicával az utóbbi néhány évben négy alkalommal beszélgettem. Ebből három alkalommal beszélt a háborúról. Nem kérdeztem, egyszerűen csak elkezdett erről mesélni, már azt sem tudom, hogy minek apropóján lyukadt ki ennél a témánál. Az Újvidéken élő, nálam egy évvel fiatalabb nő Prijedorban született. Azt mondja, komolyabb fegyveres összecsapások ott nem voltak, gyilkosságokra mégis sor került. A szomszédok elkezdtek nem beszélni egymással és furcsán nézni a másikra. Egyesek már csak „csetnikként”, illetve „törökként” emlegették egymást. Sokan tűntek el azokban az években a településről. Akkori legjobb barátnőjének, Ajlának, és családjának is egyik napról a másikra veszett nyoma. A környéken voltak olyan időszakok, amikor hetekig nem volt áram és/vagy víz, közlekedni sem lehetett rendesen, mindenhol úttorlaszokat állítottak a fegyveresek. Milica családjával először Szabadkára érkezett, majd később Belgrádba kerültek. Szabadkán sokáig egy tornateremben „laktak”, majd lakásuk lett, egészen apró. Szinte éppen akkor jött volna el az ideje, hogy kutyát kapjon, amikor kitört a háború. Szülei azt ígérték, hogy tízéves korában lehet kutyája. Azt mondja, semmire nem vágyott annyira, mint egy kutyára. Amíg Szabadkán éltek, a környéken lakott egy család, ők egy terriert tartottak, és tizenegy éves forma kislányuk naponta sétáltatta az ebet. Milicának csak most lett kutyája. Egyik tengert sem tartja annyira gyönyörűnek, mint az Adriát. De Horvátországba nem vágyik, inkább Montenegróban nyaral. Valamikor volt egy házuk az egyik aprócska dalmát szigeten. Ott az volt az egyetlen szerb ház. A szomszédok először kézigránátot dobtak rá, majd ledöntötték a robbanás után épen maradt falakat. Továbbra is pereskednek az önkormányzattal a telekért. Azt nem lehetett eltüntetni.

Ajla és édesanyja túlélték a háborút, Svédországba kerültek. Az édesapa nem, ő örökre Boszniában maradt. Ajla nem tudja pontosan, hogy hogyan halt meg az édesapja, vagy ki ölte meg. Nem felejtette el Milicát, továbbra is tartják a kapcsolatot, de az utóbbi időben akadozni kezdett közöttük a társalgás. Ajla nem érzi jól magát Svédországban. Azt mondja, a svédek távolságtartóak és hidegek. Saját lakásban él, van munkája. Hiányzik neki a boszniai táj és a pite, az illatok, amelyek a tájhoz tartoznak. Haragszik a szerbekre. Azt mondja, mindent elvettek tőle. Édesapját és korábbi életét. De Milicára nem haragszik, mert bár szerb, sem ő, sem családja nem tartoznak a „rossz szerbek” közé. Milica azt mondja, Ajla az utóbbi egy-két évben kezdett el ezekről a dolgokról beszélni, és egyre inkább érdekli a vallása. Végül megállapodtak abban, hogy megpróbálnak nem beszélni sem vallásukról, sem nemzeti hovatartozásukról. Megpróbálnak azok maradni, akik voltak. Bár ritkán, de Ajla olykor hazalátogat Prijedorba. Olyankor Milica is odautazik, hiszen édesanyja és bátyja ismét ott élnek. Ajla kedveli a szerb műnépzenét, Milicával felkeresik azokat a szórakozóhelyeket, ahol ilyen jellegű koncerteket szerveznek. A vendégek többsége szerb, hisz Prijedorban nem sok muzulmán maradt. Sokaknak közülük hatalmas tetoválások jelzik nemzeti és vallási hovatartozásukat. Ajla semmit nem szól e tetoválások láttán, és a tetováltak sem néznek furcsán a lányra. Mert ott ő Milica vendége, aki szereti a szerb műnépzenét.

Feltehetőleg senki nem hiszi el komolyan, hogy a volt Jugoszlávia területén ismét háború törhet ki. Az ember bízik benne, hogy hamisítatlan hatásvadász balkáni retorika ide, vagy oda, a szerb, horvát és bosnyák politikai vezetőket mégis a józan ész irányítja. Ám valószínűleg senkinek nem mindegy olvasni a most éppen Szarajevóból érkező fenyegetéseket, hogy ha az a bizonyos boszniai szerb politikus megtartja mostanra hírhedtté vált népszavazását, akkor a boszniai központi hatalom háborút indít a boszniai Szerb Köztársaság és a szerbség ellen. Nem lényeges, hogy hogyan hívják az éppen aktuális fenyegetőt, vagy a politikust, aki bölcsebben, kevésbé provokatív módon is kezelhette volna a népszavazásra vitt témát. Nem a nevek a fontosak, hiszen belőlük és a hozzájuk hasonló emberekből túlságosan sok van, a volt Jugoszlávia minden egyes utódállamában, mintha örök időkre konzerválták volna őket. Olyanok, akik a vérzivataros kilencvenes években ugyanúgy politikusok, vagy katonai tisztségviselők voltak, mint most. És azért lehetnek most is ott, ahol mindig is voltak, mert vannak olyanok, akik rájuk, vagy csatlósaikra szavaznak a választásokon. Nemcsak vannak ilyenek, hanem ők vannak többségben. Jó lenne tudni, hogy a társadalom ezen rétege kollektív amnéziában szenved, vagy átaludta a kilencvenes éveket, vagy éppen gyermek volt és szülei megvédték a csúnya-csúnya valóságtól és később sem járt utána, hogy mi történt azokban az években, amikor szétesett az a valamikori állam. A többség nem tanította felelősségtudatra politikusait. Nem kényszerítette őket annak felismerésére, hogy a kimondott szónak súlya van, és az államhatalom képviselőjeként felelősség terheli őket minden egyes szavukért. Ebben a térségben háborúról beszélni pofon minden egyes Milicának, Ajlának vagy gyermeknek, aki nem érti, miért kellene fontosnak lennie legjobb barátja nemzeti hovatartozásának. Mert végeredményben egy dolog biztos, a vér vörös, folyjon akárkinek is az ereiben, és a gyerekek még tudják, nem jó, ha a vér testünkön kívül csorog.