Mahatma Gandhi szerint egy nemzet nagysága és erkölcsi fejlettsége abban tükröződik híven, ahogyan az állatokkal bánik. Az állatok mellett a munkásokat is említhetnénk. Már csak azért is, mert civilizáció és evolúció ide, vagy oda, a világnak továbbra is vannak olyan pontjai, ahol állat módjára bánnak a munkással.
Talán felidézhetnénk a szerbiai rémtörténeteket, hogy egyes gyárakban a mosdóba való menetel felér egy tortúrával, lehetsz beteg, de csak akkor, ha nem ragaszkodsz túlságosan munkahelyedhez, de arról is regéket lehetne mesélni, hogy a munkavállalók hány százaléka kényszerül feketén dolgozni, vagy életveszélyes körülmények között, mert munkaadója sajnálja a pénzt a védőfelszerelésre. Mindezt és sok egyéb botrányos hírt is felidézhetnénk, de talán felesleges. Egyrészt azért, mert ha az ember nem valamelyik állami hivatal kényelmes foteljében végzi munkáját, akkor maga is tudja, hogy mit jelent munkásnak lenni Szerbiában. Másrészt pedig az embernek az az érzése, hogy a társadalom egyre érdektelenebbé válik az alkalmazottak kínjaival szemben. Ehhez a közhangulathoz valószínűleg az államvezetés vezető politikusai is hozzájárulnak nyilatkozataikkal – talán nem értesültek még arról, hogy a világ legtöbb országában eltörölték a rabszolgaságot –, amelyek szerint bűn panaszkodni és lehetőleg mindenki legyen hálás munkahelyéért, legyen az bármilyen is. Mert ki mondta, hogy a munka nem kín és a munkás esetleg elégedett, vagy netalántán még boldog is lehet…
Talán mindannyiunknak könnyebb lenne – boldogok a tudatlanok alapon –, ha nem tudnánk, hogy a világon vannak olyan országok, ahol egyensúlyt próbálnak teremteni az alkalmazottak testi-lelki egészsége és munkahelyi kötelezettségeik között. Ezen országok egyike Svédország, ahol kísérleti jelleggel több településen, vállalatban is újításokat vezettek be a munkások boldogságának, lelki egyensúlyának fokozására. A nyolcórás munkaidő egyike azon részleteknek, amelyek különösen foglalkoztatják a svédeket. A témával foglalkozó néhány kutatóban és vállalatvezetőben felmerült, hogy a felgyorsult világ teljesíthetetlen elvárásokat állít a munkavállalókkal szemben: teljesítsenek maximálisan munkahelyükön, töltsenek el minőségi időt családjukkal, foglalkozzanak gyermekükkel, pallérozzák elméjüket, legyenek nyitottak a folyamatos tanulásra, szánjanak időt a testedzésre – hiszen a római birodalom virágzása óta tudjuk, ép testben ép lélek –, valamint töltsenek legalább napi hét, nyolc órát alvással. És közben a nap továbbra is – csak – huszonnégy órából áll. Azokban a vállalatokban, ahol kipróbálták a hatórás munkanapot – plusz egy óra ebédszünet –, arra a megállapításra jutottak, hogy alkalmazottaik nemcsak boldogabbak, elégedettebbek, kiegyensúlyozottabbak és mosolygósabbak lettek, hanem hatékonyabban végezték munkájukat, illetve mérhetően növekedett teljesítményük, valamint sokkal ritkábban jelentettek beteget, mint a napi nyolc órát dolgozó munkatársaik.
Egy stockholmi IT-vállalat igazgatója még évekkel ezelőtt kifejtette, hogy az irányítása alatt dolgozókat megfigyelvén arra a megállapításra jutott, a napi nyolc óra munka nem olyan hatékony, mint ahogy azt a legtöbben gondolják. Elmondása szerint egy bizonyos feladatra koncentrálni napi nyolc órán keresztül hatalmas kihívást jelent az agynak, majd beszámolt arról, hogy emiatt rendszeres szüneteket és egyéb, nem a konkrét munkához kapcsolódó, időrabló tevékenységeket iktattak be, amelyekkel „felhígították” a munkanapot, később viszont tartósan átváltottak a hatórás munkanapra. Ebben és a többi, hasonló koncepció alapján működő vállalatban a hatórás munkanap alatt a szüneteket a minimálisra csökkentették, a munkavállalók pedig nem használják a közösségi oldalakat. Egy liverpooli marketingcég is kipróbálta a hatórás munkanapot és úgy a vállalat vezetői, mint az alkalmazottak is egymással versengve lelkesedtek. A rugalmas, a munkahely, illetve a munkafeladat specifikumait figyelembe vevő nyitott hozzáállás különösen fontos lehet a szellemi munkát végzők számára, hiszen köztudott, hogy a kreatív gondolkodás nem tűri a láncokat.
Az Európai Unió Bíróságának nemrégiben hozott döntése is kitörésnek számít a munkások életminősége javításának témájában. A bíróság döntése szerint azoknál a munkavállalóknál, akik nem egyetlen állandó helyen dolgoznak, a lakóhelyük és a munkáltatójuk által kijelölt első és utolsó ügyfél közötti út megtételéhez szükséges idő is a munkaidő részének számít. A döntés az EU minden tagállama számára kötelező erővel bír.
Szerbia bizonyos régióit csupán néhány kilométer választja el az EU-tól. Viszont ha felsorakoztatjuk egymás mellé a legégetőbb társadalmi problémákat, rájövünk – bár a többség úgyis tudja már –, hogy nagyon, de nagyon messze vagyunk attól a bizonyos uniótól. Svédországról pedig ne is beszéljünk. Azt csak az aktuális kormányfő hiszi el, hogy egy szép napon Szerbiában ugyanazok a feltételek uralkodnak majd, mint a szóban forgó skandináv országban. Ahol azt szeretnék, hogy a munkás legyen boldog.
