Falusi siheder koromban mindig elcsodálkoztam, amikor azt hallottam anyámtól, hogy hazamegy Zentára. Hova haza, amikor mi itt lakunk Felsőhegyen? Ez az otthonunk. Anyám rendszeresen járt a zentai piacra, tavasztól késő őszig hetente több alkalommal is árusította a kertünkben, meg a Nagyrétben megtermelt zöldségféléket. Minden zentai piacozás után hazajött, akkor mégsem Zentára ment haza. Amikor már kezdett benőni a fejem lágya, tudtam meg, hogy miért is mondogatták eleim, hogy hazamennek Zentára, amikor bevitték a portékát a városba, vagy ügyek intézése miatt utaztak a közeli városba, amely gyalogszerrel is csak egy óra távolságra van Felsőhegytől. A hazamegyek Zentára megfogalmazást főleg az idősebbek emlegették, ma már nem hallani, kikopott a mai falubeliek szóhasználatából.
Valamikor vagy két évszázad távlatából szemlélve a felsőhegyi dombsort, errefelé jószerével csak szőlőskertek voltak, legfeljebb kisebb melléképületek, csőszkunyhók álltak a dombháton. A zentaiak ide kijártak földjeiket, szőlőjüket művelni, majd hazamentek Zentára. Ez a hazamegyünk Zentára kifejezés azután is továbbélt, amikor egyesek már kiköltöztek a kezdetben Szőlőhegyként emlegetett dombhátra. Házak épültek, majd a múlt század elején már templomot és iskolát is kapott a terebélyesedő, szaporodó lélekszámú Felsőhegy.
(Fotó: Gergely József)
A hosszú évtizedek sorában, még a második világégés után is szép számban születtek a gyerekek, az általános iskolában minden osztályból kettő volt, két-két ötödik, hatodik, hetedik és nyolcadik osztály is megtelt diákkal. Ma már örülhetünk, ha tucatnyi kisdiák ül be a padokba szeptember elsején.
Szüleinknek az jelentette a sikert, ha a gyereküket sikerült kitaníttatni és a városban házat venni a számukra, hogy ne kelljen nekik a földet túrni. Tanulj, fiam, hogy ne kelljen dolgozni! Nem mintha lenézték volna az értelmiségi munkát, az irodistákat, de az „csak” munkaviszony volt. A dolog a földművelés volt, amely dologban nincs évi szabadság, a megtermelt takarmányt mindennap, vásár- és ünnepnapon is a jószág elé kell tenni. A bosztányban meg kellett locsolni a fonnyadó paprikát, nem volt megállás, legfeljebb vasárnap, miután haza értünk a hajnalban megjárt szabadkai nagybani piacról, ahol zsákszámra, ládaszámra adtuk át a kofáknak a portékát. Jó piac után a vasárnapi húsleves is jobban ízlett. Dologtalan nap nem létezik falun, a nehézségek – észre sem vettem akkoriban, hogy ilyenek vannak – ellenére mégis meg tudtuk élni a mindennapok örömeit, családi, rokoni összejövetelek, az augusztusi Szent Istvánok (három István összejött ilyenkor) öregapámnál, a téli disznótorok, a sátoros lakodalmak mind-mind a szép és gondtalan ifjúkor emlékei.
Bennünket nem kellett elkísérni az iskolába, még az óvodába is csak az első napokban. Két utcánál többet sosem kellett gyalogolni. Nem fenyegetett a veszély, hogy esetleg figyelmetlenül kelünk át a forgalmas útkereszteződésben, és elüt valami rohanó gépkocsi. Kövesút sem volt a faluban, a kocsiút selymesen simogató langyos porában mezítláb végigcikázni, mint csikók a réten, a gondtalan szabadság érzetét keltette bennünk, gyerekekben. Közben egy-egy leveles akácággal, utcahosszat hajkurásztuk a káposztalepkéket, amelyiket sikerült lecsapni, fejét vettük és az iskolai irkából – nekünk irkánk volt, nem füzetünk – kitépett lapot félbehajtva lenyomtattuk a lepkefejet, amely fantasztikusabbnál fantasztikusabb alakzatokat, állatfigurákat formázott meg. Csatangoltunk faluszerte és a környéken, senkitől és semmitől sem kellett tartanunk. Meghajlított gombostűvel felékesített bambusznáddal picéztünk a Tukacs-érben, és még potykát is fogtunk egyszer, nem csak békát. Nem voltak színes villogó játékaink, elektromos kütyüjeink, mégis alig tudtuk abbahagyni a játékot, mindig el voltunk merülve valamilyen tevékenységben. Igazi oázisban éltünk, ahol az apró örömök ki tudták tölteni a mindennapjainkat.
(Fotó: Gergely József)
A várva várt kövesút, a faluba vezető bekötőút 1976-ban végre megépült. Eltűnt az út pora, de vele együtt letűnt egy idilli világ, ami már sohasem térhet vissza. A változások kezdetben jó irányba haladtak, legalábbis úgy tűnt, hogy a fejlődés, az urbanizáció, az iparosodás útján haladunk előre, és a tévében hirdetett termékeket is meg tudjuk venni – kaparj kurta, neked is lesz alapon. Egyre többen jártak haza Zentára dolgozni valamelyik gyárba. A hagyományos falusi, paraszti világ átalakult, a fogyasztói társadalom erőltetett előrenyomulása olyan értékrend-változást gerjesztett, amely felforgatta a kisebb közösségeket is, a szomszédok elidegenedéséhez, a családi kapcsolatok fellazulásához vezetett. Híre-hamva sincs a régi szélesebb rokonságot is összehozó disznótoroknak, a sátoros lakodalom is kiment a divatból.
Amikor már majdnem elhittük, hogy jól élünk, a balkáni törzsek egymásnak estek. Sokan sokfelé futottak, falumból is. A gyárak sorba csukták be kapuikat a városban. Egyre kevesebben járnak haza Zentára. A csalogató, a jólét illúziójával csábító messze idegen megritkította a lakott házak korábban összefüggő sorát, de még maradtak, maradtunk, akik legfeljebb gondolatban kezdtük faragni a vándorbotot.
