Épphogy megemésztettük a kormányfő hatórás székfoglaló beszédét, valamint mézédes enyelgését politikai atyjával és elkezdtük bespájzolni a bendőtömő malacságokat – közben egyre erősebben szorította görcsbe gyomrunkat az aggodalom, hogy vajon lesz-e miből felfűteni a házat és kifizetni a lecsapolási illetéket –, amikor újabb fűszeres falattal terhelték emésztőrendszerünket: ha nem is hivatalosan, de megtudtuk, hogy jövőre, egy évvel a legutóbbit követően, ismét rendkívüli köztársasági parlamenti választásokat tartanak az országban. Mert Szerbia egy ilyen rendkívüli ország, ahol bár nincsen rendkívüli helyzet – a parasztvakítás már rég nem az – lassan hivatalosan is bejegyzik a naptárakba a választások évadját.
A kezdetben jól tájékozott belgrádi lapok bennfentes értesüléseként szárnyra kelő hírek esetleg csak a nyugdíjasok szemébe csaltak egy röpke pillanat erejéig csillogást és reményt, hogy az 5 ezer dináros egyszeri segély – amelyből úgy dőzsölhetnek, mint eddig még soha és a csirkehát mellé esetleg zúzát is vásárolhatnak –, valamint a pénztárcájuk vastagságát érdemben megnövelő 1,5 százalékos nyugdíjemelés – az átlagban havi 300 dinárból talán egy új kínai pénztárcára is telik majd – mellett az állam más módon is gondoskodik testi és lelki épségükről.
Amíg az ellenzék hónapok óta azon vitázik, hogy lesz-e közös jelöltjük a jövőre esedékes elnökválasztáson, és ha igen, akkor ki – Boris Tadić természetesen feláldozná magát a köz érdekében –, Aleksandar Vučić miniszterelnök, a Szerb Haladó Párt elnöke bölcsen hallgatott, pontosabban azt mondta, reggeltől estig dolgozik, így nincs neki ideje ezzel foglalkozni. Azt nem tudni, hogy vajon az ellenzéki Đorđe Vukadinović politikai portálja által készített felmérés vezérelte-e Vučićot arra, hogy mégis elkezdjen agyalni, és végül szinte egyértelműen kimondja, hogy az elnökválasztással egy időben előrehozott parlamenti választásokat is tartanak, vagy esetleg azt tanácsolták neki kimagaslóan tehetséges tanácsadói, hogy az év egyik legfontosabb beterjesztésének – a következő évi büdzsé javaslatának – parlamenti vitájában inkább a kampányra melegítsen be – ami sikerült is neki, annyira hatékonyan, hogy nem egy, hanem két maratont is lefuthat megállás nélkül –, végül azonban mégis megtette.
Egyébként Vukadinovićék szóban forgó felméréséből több dolog is kiderült: az SZHP és Vučić támogatottsága valamiért töretlen; Tomislav Nikolić aktuális államfőt politikailag még nem lehet halottnak nyilvánítani; Ivica Dačić komolyabb ellenfél, mint azt egyesek gondolnák; Vuk Jeremić majdnem ENSZ-főtitkár jó eséllyel megnyerné a választást, abban az esetben, ha Vučić nem indulna, vagy nem támogatná Nikolić ismételt jelölését; Saša Janković ombudsmant csak az értelmiségi elit támogatná, belőlük pedig valóban nincsen sok – feltehetőleg ezért is töretlen a haladó bábjátékos támogatottsága.
A rendkívüli köztársasági parlamenti választások megtartásával Vučić több, számára előnyös forgatókönyvet is kreálhatna: elnökjelölt lehetne és jó eséllyel megnyerné a választásokat; az SZHP köztársasági parlamenti listavezetője lehetne és közben támogathatná a párt elnökjelöltjét, kihasználva az emberekben élő automatizmust, hogy egyik és másik szavazólapon is ugyanazt az opciót karikázzák be; megakadályozná Dačić jelölését, mert bár a szocialisták első embere él-hal a politikai megmérettetésekért, korábban már célzott rá, hogy az aktuális kormánykoalíciónak közös elnökjelöltje lehet – ennek természetesen meglenne az ára és Dačić ezzel esetleg ismét belépőjegyet válthatna a hatalomba; eszközt és módszert nem kímélve megpróbálhatná kisöprűzni a köztársasági parlamentből a Dverit és az Elég volt mozgalmat, amely csoportosulások valódi diplomával rendelkező képviselői kreatív felszólalásaikkal és performance-aikkal talán még egy-két ősz hajszállal is megajándékozták.
Persze nem kell mindent készpénznek venni, mivel Szerbiában bármi megtörténhet, így végül az is megtörténhet, hogy mégsem lesznek rendkívüli parlamenti választások. Azért sem, dacból az ingyenélő és semmirekellő elemzőknek, a nem rózsaszínű felmérések készítőinek. Viszont ha a miniszterelnök parlamenti alakítása mellett a kraljevói haladó városvezetés jelzőlámpa-avató ünnepségét is figyelembe vesszük, akkor semmi kétség nem fér hozzá, hogy hány szavazólapot nyomnak kezünkbe valamikor 2017 áprilisában. Mert megtehetik. Ők mindent megtehetnek, érvelve a tranzícióval, amelyből a folytonosság és a rendkívüliségek mellőzése nélkül feltehetőleg soha ki sem lábalunk. Amíg pedig nem tudjuk meg száz százalékban, hogy most akkor lesznek választások vagy sem, inkább menjünk moziba, és nézzük meg Nikola Kojo A nyáj (Stado) című filmjét.
