Újvidéken egy tizenkét éves fiú éjjel fél négykor felgyújtott egy hajléktalant. Lángoló újságpapírt dobott a kartondobozokra, amelyekbe beburkolózva aludt a szerencsétlen 64 éves férfi. Olyan súlyos égési sérüléseket szenvedett, hogy az orvosok már nem tudták megmenteni az életét. Mit keresett a három tizenkét, tizenhárom éves srác – akik közül egyik a kamenicai gyermekfalu lakója – éjjel az utcán, a vasútállomás környékén? Sajtóértesülések szerint a gyújtogató a rendőrségen azt mondta, gyakran csatangoltak éjjelente az utcán. Unatkoztak, és tettét azért követte el, hogy „egy kicsit szórakozzanak”. Életkora miatt büntetőjogilag nem vonható felelősségre. Iskolába nemigen jár, az egyik, a családot felkereső újságíró másnap nem is találta otthon, épp videojátékokkal múlatta az időt valamely közeli játékteremben. Hányan vannak kortársai közül olyanok, akik hasonlóképpen töltik napjaikat és éjszakáikat, és hányan vannak, akiket csak fél lépés választ el attól, hogy bűnözőkké váljanak?
A szociális háló túl nagy lyukú, a közöny pedig szinte ordító – jegyezzük meg felháborodva, szomorúan, amikor ilyen vagy az újvidékihez hasonló hírt hallunk, és a következő megrázó esetig az élet megy tovább a megszokott kerékvágásban. Gyerekeink, fiataljaink pedig egyre brutálisabbak. A középiskolai tanárok az oktatási minisztérium és az ügyészség segítségét kérik, mert a Buzz nevű közösségi oldalon – amelynek népszerűsége a szerbiai, horvátországi, macedóniai középiskolások, egyetemisták körében a Facebookéval vetekszik – a névtelenség homályába burkolózva olyan ocsmány, vulgáris szövegeket osztanak meg iskolájukról, tanáraikról, amely túlmegy a tűréshatáron. Persze, használatának betiltására nincs mód.
A vészcsengő már hosszú évek óta berreg. A középiskolai tanárok vannak a legnehezebb, legkiszolgáltatottabb helyzetben. A minap az egyik mladenovaci szakközépiskolában az egyik 16 éves fiú órán felpofozta a tanárnőt, majd haláli nyugalommal kisétált az osztályteremből. A tanárnő az elszenvedett sokk miatt a mentőállomáson kötött ki, a fiú ellen szabálysértési eljárás indult. Az apuka csemetéjét kiíratta az iskolából, a tanfelügyelőség pedig tehetetlen. Slobodan Brajković, az egyik szakszervezeti vezető igen élesen úgy fogalmazott, a tanárt bántalmazó diák büntetése ugyanolyan, mintha egy kóbor kutyába rúgott volna bele. A pedagógus-szakszervezetek már a kétezres évek elején úgy ítélték meg, hogy a törvény túl sok jogot ad a diákoknak, túlságosan védi őket, a tanárt viszont kiszolgáltatottá teszi. A kamasznak a szemtelenséget általában elnézik, a brutális viselkedését eltussolják. Néhány éve hallottunk egy esetről, amikor szünetben, az iskola folyosóján az egyik elsős középiskolás fiú „megtapogatta” a fiatal tanárnő domborulatait, miközben társai jókat röhögtek bátorságán. Az igazgató a sírva hozzá bekopogtató tanárnőt arra intette, ne beszéljen az esetről senkinek, mert a botrány egyik iskolának sem kell, ha sokat ugrál, röpül, épp elegen várnak a munkahelyére. A tanár tehetetlen, nyilatkozta még a kétezres évek elején az egyik szakszervezeti vezető. Ha a tanuló úgy ítéli meg, hogy a pedagógus görbén nézett rá, a szülő feljelentheti, és a tanár alaposan ráfázik, mondta akkor lapunknak a szakszervezetis. Persze, az éremnek két oldala van, sőt – fogalmazhatnánk kis képzavarral – nem egy esetben három, hisz a gyerekek, szülők meg gyakran a tanárokra panaszkodnak. Természetes, hogy a szülő a gyerekét szereti a legjobban a világon, mellé áll, harcol a csemetéjéért, ám a problémás viselkedésű gyerekkel szemben gyakran ő is tehetetlen. Lehet, hogy első lépésként rá kellene a tanároknak, szülőknek döbbenni – gyerekeink jól felfogott érdekében –, hogy nem a barikád két oldalán állnak. És természetesen az igazgatóknak is bátrabban kellene kiállniuk tanáraik mellett. A legfontosabb lépést az oktatási miniszter teheti meg, az oktatási alaptörvény módosításának kezdeményezésével. Az elképzelések szerint a törvény jobban védené a tanárokat, visszaadná korábbi tekintélyüket, méltóságukat, amely hivatásukból eredően megilleti őket. Az ellenük elkövetett agresszivitás hivatalos személy elleni erőszaknak minősülne. A diákot javítóintézetbe utalhatnák majd, a szülőt pedig pénzbüntetéssel sújthatnák.
Ám a fiatalok iskolán kívüli viselkedésével is nagy bajok vannak, a hajléktalan felgyújtása brutalitásával rí ki a többi közül, de ez az eset is rámutat: éjjel félelmetes dolgok történnek az utcákon, amelyeknek főszereplői a 14 éven aluliak is.
