Képzeljük el, hogy 2001. április 16-át írunk. Vajon annak az átlagembernek, akinek 1991 és 2000 októbere között annyira a lényébe ivódott a puskapor, a könnygáz, a nincstelenség és a sorban állás, hogy a tavaszi levegő illatát úgy szívta magába, mintha az képes lenne testét-lelkét megtisztítani, eszébe jutott-e, hogy tizenhat év múlva Vojislav Šešelj, Tomislav Nikolić és Aleksandar Vučić mindhárman elnökjelöltek lesznek? Vagy lehetnek. Megkockáztatom, hogy valószínűleg nem. Feltehetőleg nagyot kacagott volna ennek az elképzelésnek a hallatán, úgy, ahogyan az ember a rossz vicceken nevet, kicsit erőltetetten, kicsit grimaszolva. Majd miután megigazította arcizmait, tovább indult volna a napsütésben.
FOKOZÓDIK AZ IZGALOM
Kedd este még csak remélni sem lehetett, hogy a valamikor áprilisban megtartandó elnökválasztás ennyire izgalmas lesz. Azt sejtettük, hogy tocsogni fog a mocsokban, arról viszont csak álmodozni lehetett, hogy egyik fordulat követi majd a másikat. Azt is csak a legmerészebbek merték hinni, hogy a legmagasabb állami tisztségek nyíltan, a sajtó hasábjain képezik majd piaci alkudozás tárgyát. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
A Szerb Haladó Párt elnöksége megfogadta az elmúlt hetekben véleményt megfogalmazó, „független” elemzők álláspontját és úgy határozott, legjobb harcosát küldi az arénába. A hagyományoknak megfelelően Aleksandar Vučić a Szerbiai Rádió és Televízió Upitnik című műsorában indokolta meg a döntést: „Bár nagyon szereti Tomislav Nikolićot és a miniszterelnöki tisztséget, Szerbiát mindennél jobban szereti, és most, amikor a valamikori Szerbiai Demokratikus Ellenzék egykori aktivistáinak, illetve az őket támogató mágnásoknak személyében romboló erők leselkednek Szerbiára, nem maradt más választása, mint feláldozni önmagát és elfogadni a párt elnökségének döntését.”
Ezt követően mintha maga a tanítómester, Vojislav Šešelj, mozgatta volna a szálakat. Színre lépett Tomislav Nikolić és megtartotta beszédét az Államiság napja alkalmából. Szavai kétértelműek voltak. Úgy is lehetett értelmezni, mint a távozó elnök búcsúbeszédét, de úgy is, mint a sértett, visszavonulásra nem hajlandó politikus fenyegetőzését. Nem sokkal később nyilvánosságot láttak a sajtóértesülések, hogy születésnapi ünnepségén Nikolić bejelentette, jelölteti magát az elnöki tisztségre.
Péntek délután, mikor e sorok íródnak, közel sem vagyunk tájékozottabbak: a Nikolić jelöléséről szóló sajtóértesülések egyelőre megerősítetlenek maradtak, az SZHP csúcsvezetése a párt egységét bizonygatja és az ország stabilitására leselkedő veszélyekre hívja fel a médiafogyasztók figyelmét, a párt koalíciós partnerei Vučić felsőbbrendűségét hangsúlyozzák, Vučić a még mindig aktuális államfő, Nikolić, iránti szeretetét ismételgeti – burkolatlanul –, Šešelj pedig a Vučić iránti mély érzelmeit szajkózza – burkoltan. Közben pedig egymást követik a találgatások, hogy Oroszország akkor most egymillió, vagy kétmillió euróval támogatná Nikolić kampányát.
A BELSŐ ELLENSÉG A LEGJOBB
Mi is történt valójában? Mivel ezt a kotyvalékot a legtapasztaltabb méregkeverők konyhájában főzték ki, a cselszövés és intrika mezején járatlan átlagember nehezen képes kibogozni a szálakat. Nikolić valós, vagy megjátszott majdani jelölése több szempontból is kedvező lehet az SZHP és koalíciós partnereinek jövőbeli elnökjelöltjére nézve. A tekintélyuralmi rendszerekben hagyomány a belső, vagy külső ellenség fabrikálása, bizonyításául annak, hogy a domináns kormányzó pártot, illetve annak piedesztálra emelt vezetőjét felvértezték a sikeres küzdelemhez szükséges képességekkel. Arról se feledkezzünk meg, hogy a szerb nép jelentős része, hasonlóan a szomszédos balkáni nemzetek többségéhez, képtelen leszámolni a múlttal – politikai vezetői pedig nemhogy segítik ebben, inkább még akadályokat is gördítenek elébe –, ehelyett továbbra is a múltban ért sérelmeken sopánkodik, usztasaként szidalmazza a horvátokat és siptárként az albánokat. Amíg ilyen lelkivilág jellemzi a többséget, a diktatúra és önkényuralom felé hajló politikai vezetők azzal szerezhetik a legtöbb pontot, ha minél több ellenséggel küzdenek meg.
Az SZHP-hez hasonló óriáspártok természetükből adódóan nem lehetnek homogének. Minél több tagot nyel el egy párt, annál különbözőbb nézetek szivárognak be, illetve annál több éhes szájnak kell tisztség formájában enni adni. A pártvezér magasabbrendűségének folyamatos bizonygatása, vagy látszólagos alátámasztása sakkban tarthatja a feltörekvő pártkatonákat.
Harmadsorban pedig gondoljunk csak bele, hogy ennek az esetlegesen mesterségesen szított botránynak mi volt az egyik eredménye? Az utóbbi néhány napban a médiában kizárólag Aleksandar Vučić és Tomislav Nikolić nevével, valamint az SZHP-vel találkoztunk – nem mintha ez egyébként másképpen lenne, de most azok sem tarthatták az egyensúlyt, akik egyébként megpróbálkoznak ezzel. A többi majdani elnökjelöltet a legkevesebben említették, akkor is egy-egy nyúlfaroknyi hír erejéig. Ami pedig nincsen az „újságban”, az nem is létezik. Pedig többen is jelezték már, hogy részt vesznek az elnöki tisztségért folytatott versenyfutásban, egyebek mellett Saša Janković lemondófélben lévő jogvédő, Vuk Jeremić volt külügyminiszter, Boško Obradović, a Dveri elnöke, Vojislav Šešelj, Dušan Janjić egykori elemző, az Aktív Szerbia elnöke, Aleksandar Popović, aki a Szerbiai Demokrata Párt jelöltje lesz és Bratislav Jugović, a Szocialisták Mozgalmának volt tagja. Legyen Nikolić jelölése csupán álhír, vagy valóság, a szóban forgó ellenjelöltek érvényesülési esélyeit mindenféleképpen megnehezítették.
VALAKINEK MINDEGY
Ha Aleksandar Vučić miniszterelnök majdani elnökjelöltsége nem is törvény-, vagy alkotmányellenes, erkölcsösnek biztosan nem nevezhető. Az SZHP egyelőre csak elnökségi döntése, hogy az aktuális kormányfő legyen a párt elnökjelöltje, kétségkívül kigúnyolja azt az 1,8 millió embert, aki a párt választási listájára adta le voksát 2016. április 24-én. A párt soha nem is titkolta, hogy sikerét a tekintélyelvűségre alapozza. A tekintélyelvűségre, amelyben Vučić mindennek a megmondója, akitől az ország jövője és boldogulása függ. A megközelítőleg 2 millió szavazó éppen ezért adta le voksát a haladók listájára. Vučić tavaly azzal az indokkal kérte a szavazók támogatását, hogy miniszterelnökként folytathassa és befejezhesse a megkezdett reformokat, viszont tekintettel az alkotmányos hatáskörükre, államfőként érdemben nem hajthat végre semmiféle reformokat, hacsak nem kívánja két lábbal taposni az alaptörvényt.
Mindezt persze egészen más szemszögből is vizsgálhatjuk, mint tette ezt például Aleksandar Vulin, aki szerint Vučićnak éppen ezek miatt a szavazók miatt kell elnökjelöltnek, illetve elnöknek lennie. Ha nem Vučić lenne az elnök, azzal megcsúfolnák a majdnem 2 millió szavazót, mondta Vulin, aki szerint feltehetőleg semmi szükség alkotmányra, törvényekre, választási szabályokra, mindaddig, amíg van egy ember, akit az urnák elé járulók csaknem 50 százaléka támogat. Egyébként pedig ki tudja milyen változások állhatnak be a kormányforma alkotmányos szabályozásának területén, ha esetleg valóban Vučić nyeri meg az elnökválasztásokat. Nem Szerbia lenne az első ország Európában, ahol a többség által az egekig magasztalt vezető hataloméhsége a parlamenti rendszer elnöki rendszerré való átalakításának megkezdéséhez vezetne. Ha pedig Putyin orosz államfőt vesszük például, láthatjuk, hogy nem is muszáj alkotmánymódosítással vesződni, amíg a nép megengedi, évtizedekig lehet oda-vissza ingázni a kormányfői és az államfői tisztség között, közben pedig minden megmondhatójának maradni.
