Ha hinni lehet a bejelentéseknek és ha mindenkinek sikerül összegyűjtenie a szükséges 10 ezer támogatói aláírást, az április 2-i elnökválasztás bővelkedni fog a jelöltekben. Sokan vették komolyan a választási jogra vonatkozó alkotmányos rendelkezéseket, ám annál kevesebben gyakoroltak önkritikát, hogy vajon méltóak, alkalmasak lennének-e ellátni a köztársasági elnök tisztségét, vagy milyen következményei lehetnek jelölésüknek.
Az ország legnagyobb és legnépszerűbb pártjának, a Szerb Haladó Pártnak, Aleksandar Vučić kormányfő lesz a jelöltje. Vučić jelölését az SZHP koalíciós partnerei is támogatják, még a belgrádi központú, országos szinten politizáló Szerbiai Szocialista Párt sem indít saját jelöltet, lemondva ezzel identitásának egy részéről és megkockáztatva szavazói táborának zsugorodását.
BEVETÉSEN AZ ÁL-ELLENZÉK
Mivel az elnökválasztás inkább tűnik népszavazásnak arról, hogy „Támogatja-e Ön Aleksandar Vučićot”, a többi jelöltet csak az ellenzék jelzővel fémjelezik a sajtóban. A Szerb Radikális Párt jelöltje, Vojislav Šešelj, látszatra tökéletes ellenpólusa a hatalmi jelöltnek: nem támogatja az ország európai integrációját, gyűlöli a Nyugatot és feleslegesnek tartja a szomszédos országokkal való barátkozást. Šešeljt azonban csak a legnagyobb képzelőerővel nevezhetjük valódi ellenzéknek. Bár nem nyert bizonyítást, a kilencvenes évek politikai viszonyainak ismerői szerint a Slobodan Milošević vezette SZSZP ugyanúgy részt vett az SZRP megalakításában mint több mint tizenöt évvel később a Demokrata Párt a Szerb Haladó Párt létrehozásában. Köszönve az SZRP-nek és Šešeljnek, Milošević belpolitikai színtéren azzal szerezhetett támogatást, vagy őrizhette meg a meglévőt, hogy elnézően viseltetett a párt által képviselt, akkoriban népszerű radikális nacionalizmus iránt. A nemzetközi közösség pedig azzal vigasztalhatta magát, hogy Milošević nem a legrosszabb, ami Szerbiával és a régióval történhetett. Másrészről Miloševićnek köszönhetően Šešelj zavartalanul erősíthette pártját és kimondhatta mindazt, amit a szocialista pártelnök nem, de amit az átlagemberek egy jelentős része gondolt. Ha figyelmesen elemezzük az aktuálpolitikai történéseket és nyilatkozatokat, minden további nélkül arra a megállapításra juthatunk, hogy Vučić és valamikori tanítómestere között nagyon hasonló a viszony, mint egykoron Milošević és Šešelj között.
Šešelj támogatottságát a felmérések jelenleg 11 és 12 százalék között taksálják. Ha esetleg az elnökválasztásnak lesz második köre és abba Vučić mellett valamelyik egykori „DOS-os” jelölt jut be, nem valószínű, hogy szavazóit Šešelj a DOS-os jelölt támogatására szólítja fel. Šešelj tökéletes arra, hogy megszerezze a hithű és kevésbé haladó eszméket valló radikális szavazók voksát, amelyeket később Vučićnak passzolhat át.
A szélsőséges jobboldali erők táborában van néhány, még Šešeljnél is kevésbé komolyan vehető jelölt: Miroslav Parović, a Harmadik Szerbia volt elnöke, aki új pártjának, a Népi Szabadságpártnak a jelöltje, valamint Andrej Fajgelj, a Harmadik Szerbia másik volt tisztségviselője, aki korábban többször is megfenyegette az aktuális kormányfőt. Az elnökválasztást megelőző időszakban egy harmadik, valamikori Harmadik Szerbia-tag neve is felmerült: Bojan Panaotović szociológusé, aki néhány héttel ezelőtt kimerítő tanulmányban próbálta megindokolni, hogy miért Aleksandar Vučić a legmegfelelőbb jelölt a hatalmi koalíció számára és miért éppen őt kellene minél tömegesebben támogatniuk a szavazóknak.
NEM A RÁCIÓ GYŐZÖTT
A legnagyobb meglepetést az úgynevezett DOS-os jelöltek, azaz majdani jelöltek okozták. Egyébként elméleti szinten igencsak nehéz különbséget tenni az országot vezető, magukat européernek és reformátornak nevező erők, valamint a demokratikusnak nevezett ellenzék között. A Vučić vezette kormány a demokrácia alapelvei mellett kötelezte el magát, támogatja az európai integrációt, az ország pénzügyi megerősítéséért, a piacgazdaságért és Szerbia modernizálásáért száll síkra. Ha a nyilatkozatok és a programok szintjén értékeljük a politikai pártokat, igencsak nehéz határvonalat húzni az SZHP és a DP, az LDP, vagy a VSZL között. Persze, ha nem vagyunk teljesen járatlanok a társadalomtudományokban és életünk során találkoztunk legalább néhány politológus, esetleg filozófus gondolatával, felismerhetjük, hogy Szerbiát ma inkább nevezhetjük a rejtett autokrácia, mintsem a tökéletlen demokrácia országának.
Éljünk hát a kormányfő szavaival és nevezzük a demokratikus ellenzéket a valamikori DOS-osoknak (bár ez a megnevezés sem pontos teljes egészében, hiszen az egykori Szerbiai Demokratikus Ellenzéket alkotó pártok egy része ma nemcsak a Vučić vezette kormánykoalíciót, hanem az elnökjelöltségét is támogatja). Ebbe a csoportba sorolhatjuk a Demokrata Pártot, a Liberális Demokrata Pártot, a Szociáldemokrata Pártot, a Vajdasági Szociáldemokrata Ligát, Saša Janković lemondófélben lévő ombudsmant, egyedül csak a Saša Radulović vezette Elég volt mozgalom lóg ki a sorból, de mindenképp ide tartozik az is. Ők mindannyian egyetértenek azzal kapcsolatban, hogy Vučić az autokrácia eszközeivel vezeti az országot; béklyóba verte a sajtót és a független intézményeket; az élet szinte összes területén ellehetetleníti a pluralizmust; visszafordíthatatlan károkat okoz az országnak és a társadalomnak; zsarolással és megfélemlítéssel tartja magas szinten támogatottságát. Ha figyelembe vesszük az européer ellenzék közötti egyetértést mindezzel kapcsolatban, a mérleg másik serpenyőjébe pedig Vučić népszerűségét helyezzük, logikus, hogy a szóban forgó politikai erőknek akkor lett volna érdemben esélyük felülkerekedni a hatalom jelöltjén, ha tárgyalóasztalhoz ülnek, megállapodnak egymással, és csak egy jelöltet indítanak a választáson. Nem csak arról a jelölttől függően 4 százalék és 13 százalék közötti támogatottságról van szó, amelyet egymástól elvesznek, hanem azoknak a szavazóknak a támogatásáról is, akik díjazták volna, ha legalább ezeknek a politikusoknak sikerül felülkerekedniük hiúságukon. Ennél hitelesebben nem is bizonyíthatták volna, hogy mások, mint a hatalom jelöltje.
Ha sikerül megfelelniük minden feltételnek, Vuk Jeremić volt külügyminiszter, Saša Janković, Nenad Čanak (VSZL) és Saša Radulović neve is a jelöltlistán szerepel majd. Kapzsiságukkal szinte ellehetetlenítették saját esélyeiket, jó, ha valamelyiküknek sikerül bejutnia az elnökválasztás második körébe, ha lesz egyáltalán ilyen, mivel a legújabb felmérések szerint a hatalom jelöltje akár első körben is nyerhet. Felmerül a kérdés, hogy valóban nem ismerik fel baklövésük súlyosságát, vagy esetleg közöttük is érdemes „téglát” keresni?
Érdemes azt is felülvizsgálni, hogy az ellenzéknek vajon lenne-e elég ereje ahhoz, hogy tömegeket vigyen ki az utcára. Ennek a lépésnek a megtételére utaltak közös sajtótájékoztatójukon Janković és Jeremić, akik amiatt adtak hangot felháborodásuknak, amiért az elnökválasztás kampányának ideje alatt nem ülésezik a Szerbiai Parlament. A tapasztalat azt mutatja, hogy a szerbiai társadalom nagyon sokáig képes tűrni és számtalan békát hajlandó lenyelni, mielőtt tömegesen utcára vonulna. Nem Románia, vagy Lengyelország ez, ahol egyetlen törvény miatt embertömegek vonulnak ki a kormányépületek elé. Meg hát miért is vonulnának utcára, amikor Szerbia jogállam, ahol a választásokon valóban bárki indulhat és a polgárok bárkire leadhatják voksukat? Nem a kormányfő a hibás azért, hogy a többség inkább a bulvárt olvassa és nem az évszázadokkal ezelőtt alkotó gondolkodók mára megporosodott műveit, és azért sem ő a hibás, hogy egyes ellenzékiek esetleg megvásárolhatóak, és képtelenek az ésszerűséget a hiúság elé helyezni.
