„Színházba járni – vajjon korszerű még, / A film és televízió korában? / Vagy csak a múlthoz kapcsolódó hűség? / Arcjáték-próba egy tükrös szobában?” – teszi fel a kérdést Weöres Sándor az Arcjáték-próba című művében, amire mi, színházkedvelők, gondolkodás nélkül, magától értetődő módon vágjuk rá, hogyne lenne korszerű, hogyne lenne időszerű, sőt, hogyne lenne szükségszerű! A magyarázatok persze sokfélék lehetnek, hiszen személyre szabottak, mivel belőlünk fakadnak, ahogyan a magyarázkodások is azok részéről, akik nem így gondolják. Azt, hogy a magyarázatok és a magyarázkodások között tátongó szakadék mennyire mély és mennyire áthidalható, nem tudom, és nem is az én tisztem megítélni.
De talán nem is ez a legfontosabb akkor, amikor a színházi világnapot ünnepeljük, azt a napot, amelynek célja az, hogy felhívja a figyelmet a színházművészet és tágabb értelemben a kultúra fontosságára, tisztelegjen a színészek, a színházi dolgozók előtt, illetve kérje a közönség szeretetét és támogatását. Isabelle Huppert, az idei színházi világnapi üzenet szerzője úgy fogalmaz, ez egy időn és téren átívelő ünnep, amelyet ahhoz hasonlít, mintha huszonnégy óra alatt bejárnánk az egész színházi univerzumot, az antik szerzők világától egészen az egyetemi kampuszok világáig, ahol fiatal alkotók próbálják újraértelmezni a színházat. Mert a színház mindig újjászületik, szögezi le, hozzátéve, a konvenciókat újra és újra le kell rombolni, mert a színház csakis így maradhat eleven.
„A színház gazdag, átível téren és időn, a kortárs művek az elmúlt századok alkotásaiból is inspirálódnak, ha egy klasszikus színdarabot napjainkban mutatnak be, az mai és modern lesz” – fogalmaz a színházi világnapi üzenet szerzője, és akár egyetértünk vele mindebben, akár nem, mindenképpen leszögezhetjük, hogy igenis különbséget kell tennünk a jó és a rossz színház között, sőt, talán ez az, aminek az egyik legfontosabb válogatási elvnek kell(ene) lennie a színházi élmények megélésének lehetőségei között.
Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde (Zentai Magyar Kamaraszínház, rendező: Perényi Balázs) (Fotó: Gergely Árpád)
Még akkor is, ha a világ ma nem feltétlenül ezt diktálja. Nemcsak a színházművészetben, hanem az egyéb művészetekben, sőt, az élet egyéb területein sem. Annak folytán ugyanis, hogy társadalmunkban az érdekek újra meg újra felülírják az értékeket – amin egyre kevésbé lepődünk meg, és amit sajnos egyre inkább természetesnek és magától értetődőnek veszünk –, ugyanúgy, ahogyan az élet egyéb területein, a művészetekben is egyre megállíthatatlanabbnak tűnik a hozzá nem értés eluralkodása, amely jónak hazudja azt, ami nem jó, helyesnek azt, ami nem helyes, követendőnek azt, ami nem követendő; amelyet nem érdekel az érték, nem érdekel a teljesítmény, sőt, nem érdekel semmi más, csupán az álarc, amelynek segítségével el tudja hitetni magáról azt, amit látni és láttatni kíván.
De vajon valóban félnünk kell-e attól, hogy belépjünk a „tükrös szobába”, és önmagunkat meglátva elgondolkodjunk, vagy esetleg dialógust kezdeményezzünk akár önmagunkkal, akár másokkal? Nem hiszem. Még akkor sem, ha tisztában vagyok azzal, hogy ezzel sokan nem értenek egyet, hiszen a tükrök őszinték és leleplezőek, sőt, olykor bizony kíméletlenek is. De egyebek mellett erről (is) szól a színház, akkor is, ha közben megnevettet, akkor is, ha megríkat, ha felkavar, ha felháborít vagy esetleg elborzaszt. Akkor viszont nem, ha hidegen hagy, azaz ha öncélú, ha hiteltelen, ha érdektelen. A jó színház azonban, amelyet a színházi világnapon ünnepelünk, nem ilyen. A jó színház olyan, ami belénk mar, ami elgondolkodtat, ami által többek leszünk mi magunk is.
Isabelle Huppert a színházi világnapi üzenetében azt írja, a színház számára a másik embert jelenti, a dialógust és a gyűlölet hiányát. „Nem tudom, mit jelent a népek közötti barátság, de hiszek a közösségben, a nézők és a színészek barátságában, azoknak az együttműködésében, akiket a színház összehoz: az írókban, a fordítókban, a világosítókban, az öltöztetőkben, a díszlettervezőkben, a díszítőkben, a színészekben, azaz mindazokban, akik csinálják és akik nézik az előadást. A színház védelmez és menedéket nyújt. Hiszem, hogy szeret minket, ahogy mi is szeretjük őt” – fogalmaz a színházi világnapi üzenet szerzője, aki egy öreg ügyelőt idéz, aki mielőtt felment a függöny, minden este a kulisszák mögött női hangot imitálva azt mondta: „Helyet a színháznak!”
Helyet a színháznak, nagyobb helyet és teret a mindennapjainkban, mondhatjuk mi is a színházi világnap kapcsán, részben önmagunk, részben mások felé fordulva, s hozzátéve, helyet és teret a jó színháznak, annak, ami belénk mar, ami elgondolkodtat, és ami által többek lehetünk mi magunk is – nemcsak önmagunk, hanem mindannyiunk érdekében, hiszen – Weöres szavaival élve – „… majdan játékunk kitár / egy részt a múltból, amely a jelennel / összekoccan, miként két telt pohár, / s a kehely tükrében magára ismer / bárki, ha tettei okát kutatja, / a színdarab fintora megmutatja.”
