A mai napig nem tudom eldönteni, hogy valójában azért választottam annak idején az általános gimnáziumi szakot, mert tudtam, hogy az utam úgyis a bölcsészkarra vezet és ez lesz hozzá a jó alap, vagy azért, mert akkor, nyolcadik osztály végén még tulajdonképpen fogalmam se volt, hogy mi szeretnék lenni, és egy gimnáziumi szak épp elég időt ad ennek kitalálására. Ám meglehet, hogy azért esett erre a választás, mert az akkor választható szakirányok közül ezt éreztem bevállalhatónak, az egészségügyi szakok ugyanis nem vonzottak és fodrász sem akartam lenni. A választási lehetőségek pedig nagyjából ebben ki is merültek. Ám mivel a gimiben megtaláltam a helyem és a középiskolai éveim alatt egyszer sem éreztem, hogy rosszul döntöttem, így sosem fogalmazódott meg bennem a kérdés, hogy az akkori középiskolai hálózat jól működött-e, kínált-e elegendő választási lehetőséget. Amióta viszont újságíróként figyelemmel kísérem évről évre a középiskolák beiratkozási terveinek készítését, már tudom, mennyire fontos kérdés ez. A középiskolák vezetői minden évben elmondják, hogy ez egy soktényezős folyamat, és több szempontot kell figyelembe venniük: a munkaerő-piaci igényeket, az iskola meglévő káderállományát, azt is, hogy az adott szak van-e még másik iskolában is elérhető közelségben, a technológiai fejlődést, és nem utolsósorban ott vannak a szülők és a diákok kívánságai is. Mindezeket összhangba hozni vagy eldönteni, hogy merre billenjen a mérleg, nem egyszerű. Az is kérdés, hogy valójában az igények alakítják ki a hálózatban szereplő szakokat, vagy a meglévő szakok teremtik meg az igényt. És ha az igény változik bármilyen részről is, akkor megtörténik-e a változtatás az igényekhez mérten.
Egyrészt azt látni, hogy igen. Amikor a festő-mázoló szakra már évek óta nem volt elég jelentkező, a szak némiképp átalakult, és a diákok falfelület-dekoratőrökként kerültek ki az iskolából, a varrók divatszabók, ruhamodellezők lettek, a technológiai vívmányok megjelenésével teljesen új szakok is nyíltak a középiskolákban, az én egykori gimnáziumomban például évek óta már közgazdasági szak is működik, és még sorolhatnánk a pozitív példákat.
Ugyanakkor át kell gondolni azt is, hogy egy-egy, érdeklődésre már nemigazán számító vagy a munkaerő-piaci helyzet szerint évek óta szufficitáris szakot esetleg milyen áron igyekeznek fenntartani az iskolák. Mert ilyenre is nem egy példa akad a magyar tannyelvű középiskolai szakok esetében is. Persze érthető, hogy például a középiskolák alapprofiljait, amelyek iránt évek óta töretlen az érdeklődés, amelyek az adott iskola arculatát adják, ahol megtelnek a 30 fős osztálytermek is, és alapvetően fontos szakmákról van szó, annak ellenére is, hogy esetleg munkaerő-többletet képeznek, nem lehet egy tollvonással megszüntetni. De átalakítani sem? És ragaszkodni kell – meddig és milyen következményekkel – az évek óta létező, de esetleg már egyre kevesebb diákot vonzó szakirány meglétéhez?
Sok a kérdés, és jó iratkozási tervet készíteni, a lehető legtöbb kritériumnak megfelelő középiskolai hálózatot kialakítani tehát egyáltalán nem könnyű. Főleg, ha az iskolák tervei nem is biztos, hogy megvalósulnak, ha az oktatási minisztérium másképp kíván dönteni. Ilyen történet zajlik most is, amely történetnek még nincs vége. A nyolcadikosok viszont a jövő héten kisérettségiznek.