„Két állásajánlatot kaptam: az egyik egy évre szól, szerény fizetéssel, a másik tiszteletdíjas munka, amelyért ki tudja, mikor utalják át a tiszteletdíjat, de mellette lenne időm bizonyos projektekben részt venni. Tanácstalan vagyok. Melyik ajánlatot fogadjam el?” – kérdezte tőlem Edit, aki oklevelet szerzett az egyetemen, de nem számíthat szülei anyagi támogatására.
„Dolgozzak itthon, a szakmámban apró pénzért, vagy inkább külföldön mosogassak? – tette fel a kérdést Zsolt. – A mosogatást ott tisztességesen megfizetik.”
Dávid is tanácstalan volt: „Vegyek föl kölcsönt? Vágjak bele a vállalkozásba, vagy toporogjak egy helyben?”
A napokban ilyen gondjaikat osztották meg velem a barátaim. Közben olvasok azokról a végzős középiskolásokról, akiknek nem sikerült bejutni a főiskolán, egyetemen arra a szakra, amelyre szerettek volna, és most azon tépelődnek, hová jelentkezzenek a második iratkozási körben a megmaradt szakokon.
A munka, a szakma és a házastárs megválasztásának a kérdése szerintem két igen fontos döntés az életünkben. Néha több kedvező kínálat, néha meg két vagy több elég rossz ajánlat közül választhatunk. A szülők (ha élnek) és a megbízható barátok (ha vannak), valamint a tapasztalt, bölcs idősebb személyek, akiknek adunk a véleményére, olyan támpontokat adhatnak, amelyeken érdemes komolyan elgondolkozni. Több szempontból, mélyebben megvilágítják a problémát, néha kívülállóként rámutatnak olyan tényezőkre, amelyeket mi nem látunk, vagy bagatellizálunk. Ha a válaszadásra van még időnk, akkor jó, ha türelmesen végighallgatjuk őket, vagy esetleg az adott témában egy kis (közvélemény)kutatást végzünk. A döntést azonban mi saját magunk kell, hogy meghozzuk, mert „nem vagyunk már szüleink gyermekei, hanem a mi Teremtőnk gyermekei vagyunk” (dr. Tomislav Ivančić), nagykorú keresztények, akik felelősek életük alakulásáért.
Szabad akaratot kaptunk a Teremtőnktől. Ez a határtalan bizalom jele, megtiszteltetés és egyben óriási felelősség. De viszont emberek vagyunk, és elbizonytalanodunk, megijedünk. Nem is arról van szó, hogy szívünk szerint nem tudunk választani, hanem hogy nem merjük vállalni a választásunkkal járó későbbi kellemetlenségeket, nehézségeket, csalódásokat, kudarcokat. Mert mi lesz velünk, ha a két jó közül a kevésbé jót választva elszalasztjuk a nagyobb jót, vagy netalán a két rossz közül a rosszabb mellett döntünk? Velünk mi lesz? Mert az ember önzőn elsősorban a maga kényelmes életére gondol.
Ilyenkor mentő ötletként a kisördög bennünk és mellettünk odasúgja: Minek elsietni a dolgokat. Lehet, hogy van egy harmadik lehetőség, nemcsak ez a kettő, amely ilyen komoly próbára, választásra akar kényszeríteni bennünket. Mert ugye melyik ember szereti, ha azonnal igennel vagy nemmel kell válaszolnia egy ajánlatra? Böjte Csaba atya szerint „a nem lépés is egy lépés, következményekkel járó döntés”. Következményeit például azok a nagykorú polgárok is nyögik a társadalomban, akik nem élnek választáskor szavazati jogukkal, arra hivatkozva, hogy nincsenek a jegyzéken olyan jelöltek, akik közül érdemes lenne valakire voksolniuk.
Igen, az esetleges negatív következmények azok, amelyek miatt életünk kis és nagy helyzeteiben a legkényelmesebb megoldás a döntés felelősségét valaki másra hárítani. Arra a (kedves) személyre, akiben megbízunk, vagy aki a családunkban, környezetünkben éppen a legnagyobb nyomást gyakorolja ránk, illetve szebben mondva, aki befolyásol minket. S ha ezt megtesszük, akkor amint rosszra fordulnak a dolgok, természetesen ismét a legegyszerűbb és legkényelmesebb a tanácsadót hibáztatni a mi kudarcainkért. Sokszor egy életen keresztül panaszkodnak azok, akik például a szülőkre hallgatva választottak olyan szakmát, egyetemet, amely nem érdekelte őket, vagy végeznek aztán olyan jól megfizetett munkát, amely a boldogtalanságuk okozója például azért, mert „hét határon túl”, házastársuktól, gyereküktől távol élnek, dolgoznak.
„Érdemes megpályázni a tanári állást? Mi a biztosíték arra, hogy húsz év múlva lesz magyar diák, akinek taníthatok?” Ilyen és hasonló kérdésre emberként csak azt tudom válaszolni: semmire nincs biztosíték az életben.
Mégis úgy gondolom, érdemes a saját, önálló életünket élni, vállalni a felelősséget tetteinkért és választásaink következményeiért. Sőt büszkék lehetünk majd azokra is, mert nem másra hárítottuk, hanem felnőtt emberként a problémákra való panaszkodás helyett a megoldásokon fáradoztunk.
„Akármilyen utat is választasz magadnak, mindig lesznek, akik azt fogják mondani, tévedsz. Mindig lesznek olyan nehézségek, hogy azt fogod hinni, talán csakugyan a kritikusoknak van igazuk. Az út kiválasztása és követése a végsőkig mindig nagy bátorságot kíván.” (Ralph Waldo Emerson)
A keresztények azonban kiváltságos helyzetben vannak, mert minden helyzetben közvetlenül a Bölcsek Bölcséhez fordulhatnak, aki maga a Bölcsesség: „Urunk, Jézus, mondd, kérlek, te ebben a helyzetben kit, mit választanál? Mit tennél? Mutasd meg, mi a te szándékod velem!” S amikor így beszélgetünk vele, nem csupán a nekünk előnyöket biztosító, kényelmes élet függvényében várjuk a tanácsát, hanem bizonyosak lehetünk: arra az útra vezet, amelyen járnunk kell, amelyen mások javára is tudunk lenni és tenni.
