Az elmúlt időszakban lapunk számos alkalommal foglalkozott az iskolai erőszak kérdésével. Többször tájékoztattunk olyan esetekről, amikor kiskorúak inzultálták, bántalmazták egymást, vagy egyes esetekben a tanárokat is. Több illetékes is egyetért abban, hogy a padsorok közötti erőszakos viselkedés egyike a legsúlyosabb társadalmi problémáknak, ami több párhuzamosan zajló rendellenességek mellékterméke.
Egy fővárosi napilap nemrég arról cikkezett, hogy a 14. Belgrádi Gimnáziumban egy diák mobiltelefonjával találta el a tanárt az órán. Egy hónappal ezelőtt az újvidéki közgazdasági középiskolában vertek meg egy diákot ismeretlen tettesek baseball-ütőkkel. Legutóbb pedig az egyik általános iskolában egy diák sört ivott, amiről maga a tanárnő készített felvételt.
A fent említett példák hűen tükrözik, hogy milyen szituációk is kialakulhatnak ma a padsorok között.
A probléma megosztja az emberek véleményét. A tanárok egy része szerint az oktatás jogi keretei és a gyermekjogok változtak meg úgy, hogy az oktatók autoritása és szimbolikus hatalma gyakorlatilag megszűnt. Mások szerint a mai oktatási rendszer túl nagy pszichikai nyomást gyakorol a diákokra, amely aztán agresszív kirohanásokban manifesztálódik. Szociológusok és pszichológusok szerint pedig a fiatalok viselkedése társadalmi és családi okokra vezethető vissza.
Már a felsoroltakból is látszik, hogy a szálak összekuszálódnak, hogy a problémára nehéz gyors és egyszerű megoldást találni, sőt, a hivatalos bűnbak kinevezése sem egyszerű.
A jelenség szövevényessége ellenére azonban elmondható – oktatásreform, oktatásügyi törvénykezések és gyermekjogi előírások ide vagy oda –, hogy a felmerülő problémák ideális esetben megoldhatóak lennének a tanár-diák-szülő háromszögében.
Erről nyilatkozott lapunknak egy kisvárosi iskola nyelvtanárnője is. Szerinte is olyan jogi keretek között zajlik jelenleg az oktatás, amely megköti a tanárok kezét egyes dolgokban, azonban pont ez a tény ösztönözhetné az oktatókat és a szülőket arra, hogy jó és folyamatos kommunikációs viszonyt ápoljanak egymással, amelyben a felmerülő problémákat közösen meg lehetne oldani.
Ez lenne az ideális megoldás, amely elé sajnos olykor több akadály is gördül. Hallani olyan esetekről, ahol már nem is a diák viselkedése okozza a legnagyobb gondot a tanteremben, hanem a szülőé. Másrészt pedig az is előfordulhat (e sorok írójával is megtörtént), hogy a problémát éppen a tanár értetetlensége okozza, vagy éppen más frusztrációi, amelyeket a diákokon próbál kiélni.
Ebből is látszik, hogy a témakör valódi problémái nemcsak (egyesek számára kedvező, illetve kedvezőtlen) jogi keretekben keresendők.
Ljubiša Despotović szociológus szerint a diákok erőszakos viselkedéséért a megfeneklett politikai, gazdasági átalakulás mellett a rossz társadalmi modell is felelős. Úgy véli, hogy a szocialista értékekről a civil társadalom modelljére való áttérés Szerbiában nem valósult meg teljesen, amely nem biztosít jó körülményeket a gyermeknevelésre, vagyis a megfelelő értékek megismerésére, megértésére és alkalmazására. Hasonló véleménnyel vannak egyes pszichológusok is. Oliver Vidojević gyermekpszichológus úgy gondolja, hogy a diákok viselkedésére a családi miliő mellett nagy hatással vannak olyan társadalmi tényezők is, mint például a média. Az agresszió, meztelenség, bűnözés folyamatos, egyre növekvő térnyerése a médiában – és a megfelelő nevelés hiánya – olyan viselkedésminták kialakulásához vezetnek, amelyek nem felelnek meg az alapvető társadalmi szocializációs követelményeknek.
Egy bizonyos síkon az iskolai agresszióhoz tartozik a fiatalok szurkolói csapatokba való verődése, huliganizmusa, ami szintén a véres kilencvenes évek, a soha véget nem érő tranzíció és a jelenleg is posványos gazdasági és társadalmi viszonyok kedvezőtlen keveredésének gyümölcse. Az ilyen csoportok vandalizmusa az iskolák udvaraiban már nem egy tisztázatlan egyesből, jogtalanul kiosztott igazolatlan órából, vagy sörivó nebulók túlbuzgóságából indukált komoly problémákat.
Akármennyire behatóan boncoljuk a témát, annál nehezebb zöld ágra vergődni a felek között. Azonban, a józan paraszti ész mégiscsak azt kérdezi, hogy jön ahhoz egy kiskorú, hogy kezet emeljen egy felnőttre, a saját inkompetenciája miatt?! És hogy kelhet a szülő a gyermeke elvakult védelmére, amikor – a modern technikának köszönhetően – a lelkes osztálytársak megörökítik, majd felrakják a világhálóra, amint szeme fénye éppen egy mobiltelefonnal találja fejbe a tanárt?!
Persze, mint már említettük, sok esetben az oktató sem ártatlan, viszont a tanító alkalmatlansága még nem hatalmazza fel sem a gyermeket, sem a szüleit, hogy fizikai bántalmazással oldják meg a helyzetet. A diákok egymás közötti csetepatéiért – ahol már lassan az számít újdonságnak, ha nem folyik a vér – felelősségre vonható a társadalmi hangulat is, amely egyáltalán megengedte, hogy eddig fajuljon a helyzet.
