Két jelképes – és baljós – mozzanat jellemezte a csütörtök déli képviselőházi őrségváltást az Egyesült Államokban: a hurrikán áldozatainak cserbenhagyása és az Obama-ellenes gyűlölet újbóli fellángolása. Az előbbit a távozó, az utóbbit a befutó jobboldali többség követte el.
Még a lelkes republikánus harcos Chris Christie, New Jersey kormányzója is megbocsáthatatlannak nevezte, hogy az általa és Andrew Cuomo New York-i kormányzó által kért támogatás (háromnegyedére csökkentett) javaslatát napirendre sem tűzték saját pártjának vezetői. Ezzel szemben ugyanaz a párt nem habozott 34-szer(!) is csatába szállni a kisember jogai és esélyei ellen.
A 113. kongresszus ismét republikánus többségű képviselőházában – amely sarokba szorítva kedden rábólintott a pénzügyi szakadék elkerülésére összetákolt szenátusi kompromisszumra – az idei első számú törvénytervezetet az a Michele Bachmann nyújthatta be, aki egyedüli női elnökjelöltként az elsők között esett ki tavaly tavasszal a republikánus előválasztási mezőnyből. Kongresszusi újraválasztását is csak a tű fokán át tudta biztosítani jelentős külső pénzekből, szélsőséges nézeteit ideiglenesen félretéve. Most azonban visszatért a Teadélután mozgalom kedvenceként: régi vesszőparipájára felpattanva azt indítványozta, hogy vonják vissza az Obama elnök nevével fémjelzett egészségbiztosítási reformtörvényt. Azt az alapvető törvényt, amely körül annyi vita és bírósági per folyt az elmúlt években, amivel a jobboldal folyamatosan szítani tudta az Obama-ellenes gyűlöletet – és amelyet a konzervatív többségű legfelsőbb bíróság végül mégiscsak megerősített. Korábban már 33-szor megszavazta ugyanezt a republikánus többség, noha tisztában voltak vele, hogy az egésznek semmi értelme: a szenátus demokrata többségén és Obama elnöki vétó-tollán úgysem mehet át az univerzális biztosítási jogok visszavonási kísérlete. Kár is visszatérni erre a bohózatra, hacsak nem az amerikai politikai szellem megcsúfolására tett kísérletek leleplezése végett.
A hírhedt pénzügyi szakadékról, és az annak elkerülésével kapcsolatos két hónapos kongresszusi tehetetlenkedésről, valamint az újév beköszönte után néhány órával kötött kompromisszumról is túl sok szó esett már ezeken a hasábokon is. Azokra mégis vissza kell térnünk, mert lényegében semmi sem oldódott meg. Barack Obama csak látszólagos győzelmet aratott – ami miatt máris a korábban megszokott heves indulatokkal támadja a Washington Post egyik legnevesebb ultrakonzervatív kommentátora, mondván, hogy „visszatért a nagy költekező”. Charles Krauthammer ugyan soha nem magyarázta meg, hogyan lehetne adóemelés nélkül megoldani az államadósságot, de az elnök elleni méregtintája újra kiválóan fröcsköl.
Obama több okból is pirruszi győzelmet aratott csak az évi 450 ezer dollár felett kereső családok adójának 35-ről 39,6 százalékra való emelésével. Egyrészt maga az egyezség egyáltalán nem csak a leggazdagabbakat sújtja, mint ahogyan azt sokan gondolják: visszaállították ugyanis az USA egyik legregresszívebb adókulcsát: a bérlevonásból beszedett adó 4,2-ről 6,2 százalékra ugrik (vagyis sokkal nagyobb mértékben, mint a milliomosoké), és ezt csak a fizetések első 111 ezer dollárjára vetik ki – vagyis a legszegényebbeket érinti legsúlyosabban.
Sokkal fontosabb ok azonban a győzelmi mámor mellőzésére, hogy az USA szövetségi költségvetésének és államadósságának legsúlyosabb kérdéseit nemhogy nem oldotta meg a kompromisszum, hanem azok két hónapon belül ismét napirendre erőltetik magukat: emelni kell ugyanis a törvényesen megengedett adósságplafont, amihez a republikánus képviselőházi többség már többször túszul ejtette az elnököt, a másik nagy pártot és az ország lakosságának választásokon megmért többségét.
Semmi kétség, hogy február végén újra ez fog történni. Csakhogy a mostani látszatgyőzelem kivívása után Obamának alig marad eszköze arra, hogy harcoljon a drasztikus kedvezménycsökkentések ellen, amit az adósságkorlát növelése fejében követelni fognak tőle ellenfelei. Az sem kizárt, hogy a jobboldal – egy meglehetősen kínos politikai bohóckodás kíséretében – éppen azért egyezett bele az újévi megállapodásba, mert tudta, hogy annak birtokában sokkal jobb esélyekkel indulhat ismét keresztes háborúba az általa olyannyira gyűlölt elnök ellen. Az meg mit sem számít, hogy nemcsak az elnökválasztásokon, hanem a törvényhozási választásokon is a demokrata szavazatok voltak több milliós többségben, ha ügyes választási kerületszabdalással újra és újra kibiztosíthatják saját mandátumukat az amúgy országos méretekben vesztes, nagytőkepárti ideológia bajnokai.
A washingtoni bokszmeccsnek tehát nincs vége: a vesztes nem került padlóra, csak sarokba vonult, hogy erőt gyűjtsön az újabb fordulóhoz. A kisember helyzete meg ugyan kit érdekel: az ő szavazata csak kétévente egyszer számít – ha éppen beszámítják.
