Mint minden év elején, a kormány az idénre is hatalmas előrelépést helyezett kilátásba. Annak ellenére, hogy tavaly a pénzromlás aránya elérte csaknem a 13 százalékot, az ország vezetése úgy látja, hogy ezúttal meg fogja zabolázni az árakat és az infláció mindössze 4 százalékos lesz. Fenntartja azonban annak lehetőségét, hogy ez a szám 1,5 százalékkal növekedik, tehát a legrosszabb esetben is „kénytelen” lesz 5,5 százalékon megállni. Ők már most tudják, hogy jövőre és 2015-ben fél-fél százalékot lefaragnak belőle.
Arról azonban egy szó sem esik, hogy ezen a téren Európában már most csúcstartók vagyunk, s tavalyról – úgymond – áthozunk néhány százalékot.
A gazdasági válság mély gödréből való kimászás másik sarkalatos pontja az államadósság csökkentése. Hát ezen a téren sem várhatjuk el azt a csodát, amelyet a miniszterek emlegetnek.
Nehéz lenne elvitatni, hogy a Nemzeti Banknak, minden gazdasági-pénzügyi nehézség ellenére, még mindig hatalmas lehetőségei vannak a dinár kemény valutákhoz igazított árfolyamának megvédésére. Igaz, csak tavaly kevés híján másfél milliárd eurót volt kénytelen piacra dobni, hogy ellensúlyozza az egyre nagyobb árfolyam-ingadozásokat, de még mindig csaknem tízmilliárdra rúg az ország devizatartaléka, s ha ebből nem költenek el túl sokat a belső szükségletekre (ahogyan néhány – mondjuk ki – felelőtlen miniszter javasolta), akkor módjában áll ellenőrzése alatt tartani az árfolyamot. A legnagyobb gondot a tervbe vett (de eddig soha meg nem valósított) takarékosság jelenti. Nem mintha szükségtelen volna a nadrágszíj meghúzása, de nem ott és nem úgy, ahogyan egyesek elképzelik.
Két ponton lesz kénytelen lépni a kormány: az egyik a nyugdíjrendszer reformja, a másik pedig a nemgazdasági tevékenységben „dolgozók” létszámának felülvizsgálása. Ma már ugyanis ott tartunk, hogy az állami szektorban – ideértve a közvállalatokat és mindazokat az intézményeket, amelyek a költségvetéstől várják a pénzt – ugyanannyian vannak, mint a termelésben és a kereskedelemben. Arról nem is szólva, hogy egy munkaviszonyban levőre egy nyugdíjas jut.
Neves szakemberek már szinte évek óta hangoztatják, hogy ha az állam vezetése belátható időn belül nem hoz olyan intézkedéseket, amelyeknek az eredményeként növelhető a gazdaság teljesítőképessége és a foglalkoztatottság, Szerbia igen gyorsan a „görög úton” találja magát.
Azt azonban a jelenlegi pénzügyminiszter sem vitatja, hogy az ország a csőd szélén áll, s ez az állapot legalább még két évig eltart. Ez alatt az idő alatt a polgárok életszínvonala akár a kritikus szint alá süllyedhet, és ez nem gátolja a monopolhelyzetben levő gyárakat és kereskedelmi láncokat abban, hogy az árakat tovább srófolják, s a kisemberek nyomorának számlájára még nagyobb profitot szerezzenek. Ezen a téren az államnak kulcsszerep jut, s ha igen sürgősen nem tesz megfelelő lépéseket, létrejöhet az a kritikus nagyságú néptömeg, amely komolyan veszélyeztetheti a hatalmon levők pozícióit. Arról nem is szólva, hogy Szerbia már most sokkal rosszabb helyzetben van, mint Görögország, mivel az Európai Uniót, a görögökkel ellentétben, kevésbé zavarja a határain kívül levő nyugat-balkáni országok anyagi helyzete. Tehát nem fogja számukra megnyitni azokat a pénzcsapokat, amelyekből tízmilliárdos nagyságrendű összegek áramolhatnak Belgrádba.
Az idei évre vonatkozó gazdasági és pénzügyi tervek tehát megvalósításukban igen képlékenyek, és mindaddig írott malasztnak nevezhetők, amíg a gyakorlatban nem tapasztaljuk a kormány igazi, a helyzet javítását célzó elszántságát és hozzáértését.
