Szerbia gazdasági-pénzügyi helyzetével kapcsolatban a hamleti kérdést már azok is komolyan veszik, akik mindeddig a válságból való kilábalásról és a fényes jövőről szónokoltak. Márpedig ez azt (is) jelenti, hogy az ország sokkal rosszabb helyzetben van, mint azt a politikusok hajlandók bevallani.
A társadalmi össztermék értéke folyamatosan csökken, s ebből szinte törvényszerűen következik a munkaerő-felesleg növekedése, az állami bevételek apadása, az eladósodottság… Mindez egyre súlyosabb teherként nehezedik az emberekre, hiszen az életszínvonal romlása immár szemmel látható.
Az egyik fővárosi napilap megszólaltatott néhány köztiszteletben álló egyetemi tanárt és vállalatvezetőt, akiknek a szavára érdemes odafigyelni.
Abban mindannyian egyetértenek, hogy az idei év sorsdöntő lesz Szerbia gazdaságát illetően. Az sem kétséges, hogy ha a kormány kitart saját, immár többször is hangoztatott terveinek és elképzeléseinek végrehajtásában, az eredményt a polgárok ugyan nem fogják megérezni, de reális alapot teremt(het) a gödörből való lassú és igen kínos kimászásra.
Mindenekelőtt a közfogyasztás drasztikus, tehát fájdalmas, de szükségszerű csökkentéséről, a még viszonylag jól, vagy éppen kevésbé jól gazdálkodó vállalatok átszervezéséről, a pénzromlás féken tartásáról és az államadósság mindenáron való csökkentéséről van szó. Az állam vezetésének ellent kell állnia a szociális jellegű nyomásnak, vagyis a kincstár pénzéből élők járandóságát csak igen mérsékelt ütemben szabad növelni. Más kérdés persze, hogy akkor mi célt szolgálnak bizonyos törvények, amelyek egyértelműen meghatározzák például a nyugdíjak összehangolásának mércéit. Mivel ezeket az előírásokat a kormány eddig is figyelmen kívül hagyta, vagyis törvényellenesen foglalkozott a nyugdíjak kérdésével, ez a továbbiakban sem lesz akadály számára.
Sokak számára demagógiának tűnik, de a közszférában dolgozók létszámának igen jelentős mértékű csökkentése immár létszükséglet. A hatalmon egymást váltó pártok minden alkalommal kenyérhez juttatták „érdemes tagjaikat”, s az állami adminisztrációban, valamint a közvállalatokban fizetési listán levők száma olyannyira felduzzadt, hogy közülük sokan nem is tudják, hogy ott mi a dolguk (de ez nem is érdekli őket).
Egyes adatok szerint ez a réteg nagyjából félmillió embert számlál, tehát alig több mint egymillióan dolgoznak a termelésben és a kereskedelemben.
Nos, a mindenkori győztes politikai pártokhoz való dörgölődzés alapján szerzett munkahelyek tömkelege lényegében a politikum karmáját (is) képezi, amelyet „el kell égetni”, hogy eljussunk a „bűn nélküli” állapothoz vagy az ország gazdasági-pénzügyi helyzetének tisztánlátásához, s az ebből eredő feladatokhoz.
Az állapotok tisztázása azonban korántsem elegendő a javuláshoz. Mindenképpen megfelelő beruházási eszközöket kell találni, s olyan rendszerbeli adó- és egyéb politikát folytatni, amely segíti a vállalkozásokat, tehát új munkahelyek teremtését.
A baj azonban ott kezdődik, hogy Szerbiában túl erős a bankok lobbija. A jórészt külföldi kézben levő pénzintézeteket nem igazán érdekli a szerbiai polgár életszínvonala. A kihelyezett hitelek után olykor uzsorának is megfelelő kamatokat számol fel, tehát alaposan megnehezíti a gazdaság helyzetét.
A másik hatalmas akadály ezen az úton maga az állam. Adókkal, járulékokkal, illetékekkel fojtogatja a még életképes cégeket, mert minden dinárra szüksége van az abnormálisra duzzasztott apparátus fenntartásához.
Feladat tehát van bőven. Most már minden azon múlik, hogy a jelenlegi kormány hajlandó-e komoly intézkedéseket foganatosítani. Pontosabban, felnőtt ember módjára felfogni, hogy az ország és gazdasága elérkezett a „lenni, vagy nem lenni” válaszúthoz.
