A költözés már önmagában is nagy kaland, főleg akkor, ha nem el, hanem összeköltözik az ember a párjával. Nem kell rajta agyalni, csak hagyni kell, hogy maguktól történjenek a dolgok. Úgysem az a lényeg, melyik fiókot ürítsük ki a másiknak, melyikünk éjjeli lámpája világítson esténként, hová pakoljunk el plusz öt kabátot, két bukósisakot és a műfenyőt, vagy hogy a fürdőszobai polcra odafér-e még egy tusfürdő, hajsampon. Ezek olyan apróságok, amelyeket egy kis pakolászással és kompromisszummal pillanatok alatt meg lehet oldani. A fontos, hogy megóvjuk a törékeny harmóniát és ne veszítsük el a türelmünket.
Csakhogy mindig vannak váratlan események. Például, hogy az eleve többkutyás házba a párunk macskája előbb költözik be, mint ő maga, és a következő hetek annak jegyében telnek, hogy a depressziós cicust felvidítsuk, kerülgessük a macskabilit és azon igyekezzünk, hogy a kutyákkal való első néhány találkozás mindkét fél számára pozitív élmény legyen. Közben arra is rájövünk, hogy eddig nem voltunk tisztában néhány matematikai és fizikai alapfogalommal, például hogy a szoba paraméterei állandóak, a benne lévő szabad hely viszont exponenciálisan csökken, ahogy az elhelyezendő dolgok száma növekszik, és hogy a ruháktól dagadó szekrény bizony nem feneketlen, mint Mary Poppins táskája. Ekkor jön el a pillanat, hogy koplalás terhe mellett szekrényvásárlási célzattal elmegy az ember a bútorüzletbe és meglepődik, hogy ár és kínálat tekintetében is hülyének nézik. Márpedig szekrény nélkül nem megy haza, ezért vesz valami félig odaillőt és betuszkolja a szoba sarkába.
Ahogy múlnak a napok, egyre nagyobb a kupi a szobában, egyre fogy a türelem, az addigi intim zóna lassan elvont fogalommá válik mindkét fél számára, és az ember ráébred, hogy ez a költözés fedőnevű akció egyre inkább ön- és partnerismereti tesztté válik. Ráébred, mennyire ragaszkodik a saját dolgaihoz és milyen nehéz lemondani eddigi jól berendezett életéről, a kényelméről, mennyire nem egyszerű osztozni valakivel a birodalmán és emberileg milyen messze áll a tökéletestől. Ráébred, milyen nehéz elviselni, hogy nincs többé kizárólagos magánya, mert hol a másikba, hol a macskába botlik, hogy nincs elég meleg víz, ha fürödni akar, hogy nem olvashat késő éjszakáig, mert a másikat zavarja a lámpafény, nem hallgathat hangos zenét, mert a másik nem bír aludni, folyton ugat a kutya, nincs hely mindkét számítógépnek, nem élhet a hobbijának vagy másként hajtogatja össze a pokrócot, mint azt megszoktuk. Lakva ismerszik meg igazán a másik, így a pasi rájön, hogy a nőkről szóló fámák nagy része igaz. És a férfiakról szólók is. Na jó, nem nagy része, de azért akadnak tipikusan női és férfi megnyilvánulások, mint az apróságok miatti hisztik vagy a kényelmes nemtörődömség. És amikor eleve stresszes nap végén járunk, ahelyett hogy a másikban vigaszt találnánk, tovább fokozza a feszültségünket valami jelentéktelen dologgal, amitől túlcsordul a pohár és inkább tőle menekülnénk, mint hozzá, s felvetődik a lelkiismeret-furdalást keltő gondolat: Hát kellett ez nekem? Összeillünk mi egyáltalán? Ki fogjuk bírni egymást a következő ötven évben?
Aztán eljön egy barát, aki a sors szeszélye folytán éppen hasonló költözős kalandokat él át, és ki meri mondani helyettünk azokat a kételyeket, amelyek bennünk is megfogalmazódtak, és onnantól kezdve mi is hangosan kimondjuk, hogy nem is olyan egyszerű ez, mégis megvan a maga varázsa, és ráébredünk, ezekkel az érzésekkel és gondolatokkal nem vagyunk egyedül a világban. Hogy nem vagyunk rosszak, csak nem akarjuk elrontani, és még sokat kell tanulnunk magunkról és a másikról, mert ebben az életjátékban folyton csiszolódnunk, fejlődnünk kell, hogy felépítsünk valami fontosat.
És aztán este valami fura hittel odavackolunk a másik mellé, felvesszük a kis kifli-nagy kifli alakzatot, és azt érezzük, ott vagyunk, ahol lennünk kell, ahová tartozunk. Mert ez az összeköltözősdi tényleg nagy kaland, de megéri.
