A karácsonynak titka van. Olyasmi lehet talán, mint a remek versé: közömbösen egyszerű, olykor rút szavakat kell füzérbe fonni, hogy csoda kerekedjen belőle. Vagy olyan, mint egy tökéletes fénykép: megidéző, egyszerűségében, az élet apró mozzanatával hosszú mesét mondani tudó.
Apró örömök ünnepe a karácsony. Ezt onnan tudom, hogy szinte sosem a legnagyobb s legdrágább ajándékra emlékszik vissza az egykorvolt gyerek, hanem a legkedvesebbre, csupán egy „semmiség” játékra; meg a „hányat kell még aludnunk?” végén, a csodavárás beteljesüléseként a sohasem látott Jézuska vagy angyal titkos érkezésére a karácsonyfával; a fenyő illatára, a szaloncukor fényére és zizegésére, a tenyérben tartott dióra, mely ha nem volna arany, az ősszel mint lehullott termést törtük volna meg cipőnk sarkával.
Apró örömök ünnepe a karácsony, ezt egy – alighanem erdélyi – asszony visszaemlékezéséből is tudom, aki nem a mostani vélt, hanem a valós szegénységben eltöltött karácsonyáról mesélt. Olyanról, amikor éjjelente varrta gyermekeinek a ruhácskákat s az urának az inget, hogy el ne szálljon a meglepetés öröme, és két órakor kelt, hogy idejében kisüljön a kalács. Amikor reggel a gyerekek az angyal felől érdeklődtek, ő azt mondta nekik: estére jön, de a Jézuska már küldött angyalfiát, s meleg kalácsot adott a kezükbe. Ők pedig megkérdezték: – Beléharaphatunk?
Az apa fenyőágakból „szinte igazi” karácsonyfát készített, az asszony pedig maga főzte s csomagolta szaloncukrot rakott a fára. Nekem maradt az az öröm, hogy az enyémeknek tudtam örömet szerezni – mesélte az anya, miközben azon kesergett, hogy mi lesz, ha jönnek a kántálók. Mert „minden volt, mint más háznál, csak éppen pénz nem volt”, ezért úgy gondolta, maga megy el öreg szüleihez énekelve karácsonyt köszönteni. Meg is tette, ám nem volt lelke egy kis pénzt kérni. Kisírt szemmel tért haza, s nemsokára érkeztek is a kántálók: reszketve fogadta, hogy az ura behívta őket. Az ének befejeztével az ember az almáriumból elővette a kalácsot, háromba vágta, és a három cigányasszony szatyrába tette; diót és almát hozott egy-egy tállal, azt is szétosztotta közöttük. Mindenki elégedett volt, csak a ház asszonya fakadt ismét sírva, ezúttal már örömében. S amikor elmondta a férjének, hogy a pénz miatt bánkódik, ő így szólt: – Ó, fiam, amíg kenyér van, kalács van, van apróság, dió, hát szabad ezen búsulni?
Bizonyosan titka van a karácsonynak, mert reggeltől estig süt-főz a háziasszony, plafonig ér már a karácsonyfa, és ajándékokkal van telve az alja, mégis azt kérdezik: miért nincsen máma olyan boldog karácsony, mint régen volt?
Talán az a baj, hogy a gyerekkorral örökre elszálltak az angyalok? Ahol egyáltalán voltak, mert a régi karácsonyokra visszatekintők egyike egyszer azt mondta: ateista családban éltem, nálunk nem voltak angyalok, én a hideg telekre emlékszem.
