Hosszasan nézi a gyerek a plébánost, amint szögeli a lécet a kerítéshez. A pap néhány perc múltán megkérdezi a bámészkodótól:
– Te mire vársz, kisfiam?
– Várom, hogy mit mond a plébános úr, amikor rávág a kalapáccsal az ujjára.
– És mit mondott? – tehetnénk föl a poéngyilkos kérdést a viccmesélő nem kis bosszúságára, mire ő így válaszolna:
– B… meg, még ezt se érted?
Mivel sohasem fogjuk megtudni, hogy plébánosunk megúszta-e a kétszeres próbatételt – mármint, hogy mindig a szöget találta-e el, s ha mégsem, akkor elhagyta-e a száját vétkes szó –, így arra a kérdésre sem kapunk feleletet, hogy elkerülhetető-e beszédünkben a káromkodás. És a trágárság? Mert a kettő nem ugyanaz ám.
Három fiatal lány jön mögöttem a kisváros utcáján – ezt akkor tudom meg bizonyosan, amikor elém kerülnek, mert hátrafordulni mégsem illendő, miként egy csinos nő után sem –: a hétvégi eseményeket vitatják meg (egymás között, engem csendes hallgatónak tekintve), s eközben annyi f…-omat ejtenek ki a szájukon, amennyi legföljebb egy kaszárnya népességével mérhető. Tetszetősnek nem mondható kommunikációjukkal még el is bitorolják (a személyragokból ítélve) a férfiasság jelképét. Emancipációjuk szemmel láthatóan – vagy inkább füllel hallhatóan – nem ismer határokat, merthogy hosszú időn át a férfiak kiváltsága volt az ilyesféle (enyhén szólva sem szalonképes) beszéd, s hagyományosan azon belül is az alsóbb néposztályok, kiemelkedően a kocsisok teljesítményét tartják számon, most pedig már a gyengébbik nem kel velük versenyre. Eszemben sincs, persze, mentegetni a férfitársadalmat, csak éppen ebben a közösségben nem mérhetjük az otromba beszéd olyan fokú fejlődését, mint a másik ágon. Különben sem illik a nőiességhez a durvaság. (Gondoljunk csak a bokszra, a vízilabdára!…)
Mégsem helyes egy kalap alá venni az említettekkel az egykori kocsisok (mert ma már ló is alig van) olykor sziporkázó szitkait, hiszen őket a káromkodásaikról jegyzi az irodalom, miközben emez közönséges trágárság. Hová tűntek a kacskaringós cifraságok, a nyelvi furfang? Ahelyett, hogy piedesztálra emelném a szitkot a vulgáris stílussal szemben, csupán megjegyzem, hogy a káromkodásnak mégis van funkciója: lehet agresszió másokkal szemben, de akár feszültség levezetője is, míg emez öncélú. Korábban még szolgálhattak stíluseszközként a durva szavak, ám most már, amikor úton-útfélen intim együttlétre biztatja egyik beszélő a másikat, szórja száján a nemi szerveket, a tévében pedig fütty füttyöt váltana e szavak nyomán, akkor a hatás érdekében fokozni kell a durvaságot, mígnem eljutunk az öncélú ordenáréságig. Ott tartunk most, vagy megyünk tovább?
Nem ismerek olyan embert, aki dicsőítené a káromkodást, de olyant is keveset, aki nem művelné időnként, annak tudatában is, hogy illetlen. Még az igencsak szabadszájúvá fejlődött diákok is azt mondják, hogy csúnya ez a beszéd, a lányokhoz, a nőiességhez pedig végképp nem illő. Szokás már káromkodásmentes napot is rendezni némely iskolában. Aki véletlenül elszólja magát, a botlására pedig úgy reagál, hogy „ó, b… meg, megfeledkeztem róla”, máris kétszeres büntetést fizet. És még olcsón megúszta, mert bizony néhány száz esztendővel ezelőtt a törvény úgy rendelkezett, hogy a visszaesőnek, a másodszor szitkozódónak „a nyelvéből egy darab kivágassék”, harmadszori vétke után pedig „kővel veressék agyon”. Persze nem a ma divatos otrombaságokért, hanem például a ma már viccesen szelíd megrovásként használt ebadta kölyke kifejezésért is, mert azt a teremtés – s ezáltal nyilván a Teremtő – gyalázásának is tekintették.
Vajon miféle hungarikumszámba menő szidalmak szakadtak volna ősz fejemre, ha a fentebb említett lánykáktól megkérdem: Nagylányok, nem lehetne kissé disztingváltabban? De jobbnak véltem nem kihívni magam ellen a sorsot, mert illetlen lett volna felvenni a kesztyűt, bár jártam én is ilyen iskolába, igaz, mindinkább úgy tűnik, hogy csupán az alsó osztályokba.
Kísérletek bizonyítják, hogy fájdalomcsillapítóként is hat a káromkodás (nem az öncélú vulgarizmus), de olyan, mint a drog: a hatás eléréséhez egyre több kell belőle. Azt meg saját bőrünkön tapasztaljuk, hogy nyomorgató világban élünk – most majdnem kiszaladt valami a számon –, a terápiával mégis körültekintőbben kellene bánnunk. Mert öregapám is kimondta fél évszázaddal ezelőtt, amikor tüzet csiholt cigarettája gyújtásához, és a kő helyett a körmére vágott, hogy: fütty, fütty, fütty. De csak olyankor.
