Szerbiában nem ért még véget a szocialista időkből „visszamaradt” állami vállalatok magánosítása. Közel száz cég vár privatizálásra, ami azonban elenyésző töredéke csak az egykor nem is állami, hanem úgynevezett társadalmi tulajdonban lévő gazdasági szubjektumoknak.
Azt hihetnénk, mostanára csak olyanok maradtak, amelyek jelentéktelenek, vagy senki számára sem érdekesek, pedig nem így van. Néhány ismertebb, érdekesebb és egyben értékesebb nagyvállalat eladását a megmaradtak közül a bejelentett tervek szerint hamarosan meghirdetik. A pancsovai Petrohemija kőolaj-finomító, a vranjei Simpo bútorgyár, a Yumco textilüzem, a belgrádi Lasta utasforgalmi vállalat, a kruševaci Trayal gumiabroncs-gyár, valamint a nagykikindai metanol- és ecetgyár (MSK) mind olyan vállalatok, amelyek rendelkeznek megfelelő piaci részesedéssel, nem is számít mindegyik veszteségesnek. Az illetékes minisztérium képviselői szerint a magánosításuk előkészítése van folyamatban, és egyesek esetében már az év vége előtt, vagy jövő év elején meg is hirdethetik eladásukat. A Gazdasági Minisztérium becslései szerint a felsorolt állami vállalatokon kívül még mintegy harmincban lehetne a magánosítási eljárást rövid időn belül lebonyolítani. Van azonban mintegy 40 olyan kilátástalan helyzetben lévő állami vállalat, melyek a jelek szerint nem kerülhetik el a csődeljárást, de azt követően azokat is dobra vernék.
A privatizáláshoz legközelebb álló üzemekben több mint nyolcezren dolgoznak. A Petrohemijában 1320, a Simpóban 1418, a Yumcóban 2040, a Lastában 1995, a Trayalban 1108, a nagykikindai MSK-ban 538 a foglalkoztatottak száma az októberi adatok szerint. Kormányforrások szerint pedig mindegyik esetében van is már érdeklődő. Az állam nyilván azt szeretné, ha a nagyobbak mihamarabb elkelnének. A Nemzetközi Valutaalap is sürgeti a magánosítás finisét. A kőolaj-finomító jó eséllyel orosz érdekeltségű cégek tulajdonába kerülhet, de meglepetések sem zárhatók ki.
A magánosításnak többféle eddig ismert és használatos forgatókönyve létezik Szerbiában. Bizonyos esetekben versenypályázatot írnak ki, de amikor sok munkahely sorsa forog kockán, a kormány koordinációja mellett igyekeznek úgynevezett stratégiai partnert találni. Ilyenkor az elsődleges cél a munkahelyek megőrzése.
A szocialista rendszerű központosított tervgazdaságtól a működőképes piacgazdaságig vezető átalakulási folyamat egyik legfőbb meghatározó ismérvének a magánosítást tekinthetjük. Amíg azonban a kelet-európai szocialista országokban az állami tulajdon volt a domináns, nálunk egyedi találmányként a társadalmi tulajdon dívott, ami azonban lényegében mégiscsak az állami tulajdon egy formája volt.
A piacgazdaság magántulajdon nélkül nehezen elképzelhető, ezért privatizáció nélkül valódi gazdasági rendszerváltozás sincs. A közgazdaságtan főáramának elméleti konstrukciója és módszertana azonban kevéssé alkalmas az ilyen folyamatok vizsgálatára. A folyamat az intézményi struktúrák szerepére koncentráló közgazdasági ágak számára feltehetően soha vissza nem térő megfigyelési lehetőséget adott. A laboratórium szerepét a rendszerváltó országok töltötték be, és ahogyan az várható volt, voltak sikeres és kevésbé sikeres magánosítási modellek és folyamatok. Ugyanakkor a tudomány nem sokkal lett gazdagabb, ha nem tekintjük annak, hogy „élő példákat” vizsgálhattak például a rablóprivatizáció témakörében.
Fontos még megjegyezni, hogy a magánosítás módszereit és technikáit nem lehet kiemelni a jogi-, intézményi- és társadalmi kontextusból. Ezért történhetett meg, hogy ugyanaz a módszer eltérő eredményekhez vezetett egy fejlettebb tőkepiaccal és megfelelő jogbiztonsággal bíró, mint egy pénzügyileg fejletlen, átláthatatlan törvényi szabályozással rendelkező országban.
Voltak nálunk is olyan ritka esetek, amikor sikeresnek volt nevezhető a magánosítás, de kezdetben inkább azt tapasztaltuk, hogy sok esetben nem hozzáértők kezébe kerültek üzemek, gyáregységek, vagy eleve nyerészkedés szándékával, vagy azzal a céllal vették meg, hogy bezárják, megszüntetve ezzel valaki számára a konkurenciát. Azt mutatta a hazai gyakorlat is, hogy a magántulajdonba kerülés önmagában nem vezet szükségképp a hatékonyság növekedéséhez. Megállapítható, hogy az úgynevezett poszt-szocialista országokban a magánosítás egy szükséges, de nem elégséges feltétele a gazdasági hatékonyság növekedésének. Ezt csak erősíti az a tény, hogy azért voltak és vannak is olyan sikeres vállalatok, melyek állami tulajdonban is nyereségesek, növelni tudják piaci részesedésüket, folyamatosan fejlődnek.
A legnagyobb és legvonzóbb „menyasszonynak” mindenképpen a Petrohemija tekinthető, mely iránt állítólag a NIS érdeklődik és ez talán egy előnyös „érdekházasság” lenne, legalábbis ez egyfajta hivatalos álláspontnak tekinthető. A Simpo és a Yumco esetében merőben más a helyzet. Ezek a cégek is működnek, de az eljárás másmilyen lesz, mert átszervezés alatt állnak, miközben nem veszteségesek, így nem is kellene talán sürgősen megszabadulni tőlük.
Vannak még más nagyvállalatok is állami tulajdonban, és nem biztos, hogy mindegyiket privatizálni kell, főleg nem a mostani helyzetben. A Telekom például 58,11 százalékban állami tulajdonban van. Egyelőre nem is szerepel a tervek között a mintegy 7 ezer személyt foglalkoztató cég esetében az állami tulajdonrész eladása.
Úgy fest, a privatizációval kapcsolatos egyik legfontosabb gazdaságpolitikai dilemma, hogy érdemes-e a privatizálandó nagyvállalatok átszervezésére és a piaci versenyre történő felkészítésére jelentős forrásokat biztosítani. Az eladósorban lévő lányokat sem mindig a hozomány, vagy éppen az tette vonzóvá, hogy mennyire cicomázták ki az esküvő előtt. Nehéz, szinte lehetetlen általánosítani, mert minden eset nagyon egyedi és specifikus, úgy a körülményeket, mint a kilátásokat tekintve egyaránt. A teljes – eddig lezajlott – közép-európai privatizációs folyamat eddigi tapasztalatai szerint az egyik legfontosabb tanulság, hogy nincs olyan privatizációs módszer, amely egyértelműen, minden szempontból előnyösebb a többinél. Országunk esete is bizonyítja, hogy semmi sem garantálja, hogy a privatizáció önmagában a működőképes piacgazdaság gyorsabb kialakulását eredményezi, illetve, hogy a lassú privatizáció hátráltatja azt. A magánosítás érve mögött gyakran politikai megfontolások húzódnak meg. Ezért is nehéz közgazdasági szempontból vizsgálódni.
