„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”
Tamási Áron - Ábel Amerikában
Amikor a kétezres évek elején megkezdett felsőfokú tanulmányaim alatt Budapesten éltem, nem egyszer húzták fel a cukromat azzal, hogy erővel erdélyinek néztek. Tudták rólam, hogy határon túli vagyok, és így csak egy helyről jöhettem: Székelyföldről. Hiába magyaráztam el nekik többször is, hogy vajdasági vagyok. A buszon ülve előzékenyen mindig megkérdezték, „akkor ugye te is a Nyugati-pályaudvarról indulsz? – Nem – feleltem – hanem a Déli-pályaudvarról. – Ó, hát akkor te nem Erdélybe mész haza?” Egy idő után belefásultam a tudatba, hogy leginkább a határ-közeli közösségeknek van fogalma arról, hogy Erdélyen kívül más országok – jelen esetben a velük szomszédos – településein is élnek magyarok. Kárpátalja, Burgenland, Szlavónia, Felvidék, Vajdaság magyarsága ismeretlen volt sokuk számára. Erdély azonban olyan erősen beivódott tudatukba, amit ezt követően a szerbséggel tapasztaltam Koszovóval kapcsolatban. Valamiféle romantikus nemzeti bölcsőként, mindenki számára kötelezően bakancslistára tűzött zarándokhelyként élt akkor az emberek tudatában. És még mai is így él.
Diósi Árpád felvétele
Egészen addig nem tudtam elképzelni, hogy az anyaországi magyarok mit esznek Erdélyen, és azon belül is Székelyföldön – Kovászna (Háromszék) és Hargita megye (Csíkszék, Udvarhelyszék), valamint Maros megye egy része (Marosszék) –, mígnem 2002-ben kijutottam a csíksomlyói búcsúra. Mintha tényleg valami más világba kerültem volna, bár ekkor még nem foglalkoztam ennek a jelentőségével, ám most legutóbb, a csíksomlyói pápalátogatásról tudósítva értettem csak meg, hogy miért is van a magyarok szíve csücskében Székelyföld. A levegő, a táj, az emberek. Minden más ott fent a hegyekben, mint itt a Kárpát-medencében. Egészen más az élet a Kelet-Kárpátokban és a Havasokban, mint itt a síkságon. Valahogy lassabb és vadregényesebb. Míg itt Vajdaságban és Magyarország túlnyomó részén minden négyzetcentimétert kihasználunk a mezőgazdaság érdekében, addig Székelyföldön, kiváltképp a havasokban, elvétve látni növénytermesztést. Egy-két helyen kukorica, krumpli, vagy ahogy ott mondják pityóka, de búzát nem igen látni. Helyette a hegyeken-dombokon erdők, legelők, kaszálók, amiket patakok, csermelyek szabdalnak kényük-kedvére szét, itt-ott egy juhnyáj, vagy néhány tehén legelészik. Egy magamfajta, síkságon felnőtt embernek ez maga a paradicsom, vagy valami tündérkert. Az ember csak gyönyörködik a fákban, a hegycsúcsokban, a tájban, és elvész önmagában. A zöld és a kék szín uralkodik arrafelé. A fák és fű zöldje és az ég kékje. Nem hiába mondta az Ferenc pápa Romániából hazatérőben a repülőgépén lévő újságíróknak, hogy: „Időjárási okok miatt autóval kellett utaznom, két óra negyven percen át. Isten ajándéka volt: csodás tájat láttam, amilyet még sosem láttam. Keresztülutaztam egész Erdélyen: lenyűgöző szépség! Sosem láttam ehhez foghatót! És ma, amikor Balázsfalvára mentünk, ugyanaz: gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű! Köszönetet mondok az esőnek is, amely rákényszerített, hogy így és ne helikopterrel utazzam, hogy közelebb kerüljek a valósághoz.”
Nem elég, hogy csodaszép a táj, még magyarul is beszélnek ott. És ez az a pont, ahol megszilárdul, majd életre kel a romantika. Egy meseszép tündérkert, ahol magyar emberek élnek. Már nem Magyarország, de még nem is veszett el teljesen. Ahogy Nagyszeben felől Csíkszereda felé tartunk, úgy 100 kilométerre az úti cél előtt egy metamorfózison esünk át. Míg az út nagy részén az ember alig lát magyar feliratot, itt egyre többel találkozunk, és nem helyiségnévtáblára gondolok, hanem minden egyébre: a boltokra, a hivatalokra stb. Ha az ember megáll egy faluban, nem nézik szúrós szemmel, hanem ráköszönnek. Magyarul. Sőt még szóba is elegyednek az ismeretlennel. Kedvesen, közvetlenül. Csíkszeredán pedig már alig hallani román szót. A vendégszeretet pedig léleksimogató, az asztal mindig tele van, nem sajnálják az embertől a falatot. A havasok közt járva óhatatlanul úgy érzi magát az ember, mintha otthon lenne. Mintha egy kicsit oda is tartozna. Valami ősi tisztaság lakozik ott fent a hegyekben, és ez az, ami hatalmába keríti az odalátogatót. Ezt érezni az ott élő embereken is. Valaha ilyen volt az élet a mi falvainkban is.
Bármennyire is furcsa, nemcsak a magyarországi magyarok számára, hanem az erdélyi magyarok számára is ilyen romantikus tündérkert a Székelyföld. Legutóbbi utamon nagybányai és marosvásárhelyi zarándokokkal, családokkal barátkoztam meg. Mindegyikük korombeli negyvenes volt, és mint kiderült, hazajárnak Csíkszékre. Pünkösdkor kiveszik a szabadságot, részt vesznek a búcsún, majd pár napot kirándulnak a környéken. Látnivaló pedig van. Nemcsak természeti csodák, hanem történelmi, kulturális látnivalók is: várak, erődtemplomok, múzeumok, székelykapuk. Az ezeréves határ. Amikor erdélyi barátaimat arról kérdeztem, hova menjek, mit látogassak meg, érezni lehetett rajtuk egy mély kötődést e vidékhez, pedig nem is itt születtek. Talán mélyen a lelkükben igen.
Hálás vagyok, hogy újra ott járhattam és megtapasztalhattam valamit az örökségünkből. Valami ősit. Kevés embert ismerek, akit ne varázsolt volna el Székelyföld szépsége és tisztasága. Érdemes hát meglátogatni Székelyföldet, végigautózni a falvakat, dombokat, megcsodálni a természet szépségeit, felzarándokolni a csíksomlyói nyeregbe. „A kertek alatt járva” kirándulni, felfedezni, kutakodni és elmerülni gondolatainkban, hogy végül mint mindenki, mi is hazataláljunk.
