Hetven évvel ezelőtt, a múlt század közepén (1950. március 23.) Genfben megalakult a Meteorológiai Világszervezet (WMO) a Nemzetközi Meteorológiai Szervezet utódaként, erre emlékezve határozták el 1960-ban a meteorológiai világnap megünneplését, s azt azóta minden évben március 23-án tartják. Az időjárás megfigyelésére először 1853-ban hirdettek meg nemzetközi programot. Az 1950-ben létrehozott WMO kormányközi testületnek tekinthető, az ENSZ szakosított intézményeinek egyike. Az eltelt évtizedekben sikerült kiépíteni a meteorológiai szolgálat világméretű hálózatát, a tagországok között gyors időjárási információcsere zajlik.
Idén kiemelkedően korai időpontra, március 20-án, helyi idő szerint hajnali 4:49-re esett a csillagászati tavasz kezdete, azaz ekkor delelt merőlegesen az Egyenlítő felett a Nap. 124 éve esett ennél korábbra a csillagászati tavasz kezdete. Március 20-ától a Föld fokozatosan az északi felét fordítja a Nap felé, egyre több meleget sugároz felénk.
A napéjegyenlőség különböző dátumokra csúszkálása a naptári és „szoláris év” hosszának eltérésén kívül a gregorián naptár pontatlanságának, illetve a szökőévnek tudható be. Szökőévekben esik korábbra az esemény, majd évente későbbre tolódik. Az így kiszámolt dátumok szerint 2047-ig március 20-án lesz napéjegyenlőség, 2048-ban pedig már március 19-ére esik ugyanezen jeles nap. Csillagászati szempontból ennek nincs jelentősége, ilyenkor nem történik semmi különös az égen, inkább meteorológiailag és a húsvét kijelölése miatt fontos. Idén nem hozott tartós tavaszias időjárást a csillagászati tavasz, a hét végén lehűlt a levegő.
Az ember, mondhatni, ősidők óta fürkészi az eget, vajon milyen lesz a napi, vagy a másnapi időjárás. Már az ősembert is foglalkoztatta az időjárás alakulása, vajon elinduljon-e vadászni aznap reggel, milyen lesz a széljárás, ami segítheti a zsákmány becserkészésében, vagy éppen meghiúsíthatja a sikeres vadászatot. Amit nem ismert az ember, attól félt, még ma is ösztönös félelem lesz úrrá sokunkon, ha hangos mennydörgéssel, cikázó, csapkodó villámokkal hirtelen a nyakunkba zúdul egy nyári zivatar.
Eső után szivárvány (Fotó: Gergely József)
Mit gondolhattak őseink a fenyegető viharfelhők és a csapkodó villámok láttán? Eleink a természet erői iránti tiszteletből fakadó hiedelemvilágot alkottak meg maguknak, fohászkodtak az égiekhez, áldozatokat mutattak be. Hogy mennyire ki voltak szolgáltatva az időjárás viszontagságainak és mekkora véráldozatokat voltak hajlandók bemutatni az istenek vélt haragjának a kiengesztelésére, bizonyítják azok a dél-amerikai ásatások, amelyek arról tanúskodnak, hogy egyes bennszülött indián törzsek némelyikében százával áldozták fel a gyermekeket. Azt remélték, hogy az isteneket a hatalmas véráldozattal, a legdrágább kincsük, a gyermekeik feláldozásával ki tudják engesztelni, és a több évig tartó kedvezőtlen időjárás jobbra fordul, és az ínséges évek után újra tudnak majd annyi kukoricát, egyebet termelni, hogy abból a nép jóllakhat végre. A legtöbbször nem így történt, hiába volt a sok fiatal emberélet kioltása.
A kegyetlen és felesleges véráldozat, az időjárás befolyásolására „kifejlesztett” varázslások, az égiekhez való fohászkodás helyett az ember lassan kialakította a maga modern „kuruzslási” technikáit. A műszaki, technológiai fejlődés, a Földünket fentről figyelő műholdak hálózata lehetővé teszi, hogy a meteorológusok egy-két nappal előre meglehetős pontossággal jelezzék, hogy egy-egy adott területen milyen időjárás, napos vagy esős idő várható. Még tanácsot is adnak, hogy vigyünk-e magunkkal esernyőt, melegebb ruhát, lesz-e erős szél vagy csak enyhe fuvallat cirógatja majd orcánkat.
Persze a rengeteg elektronikai szerkentyű mellett is időnként mellétrafálnak az időjósok, és a nyakunkba zúdul egy helyi zápor. Erre mondaná a feleségem megboldogult nagymamája: „Nem tudnak azok semmit, fiam! Nézz ki az ablakon!”
Zivatar előtt (Fotó: Gergely József)
Az ember odáig szemtelenedett, hogy már az időjárás alakulását is mindinkább a befolyása alá szeretné hajtani. Istent akarunk játszani, de hála istennek rendelésre még nem vagyunk képesek esőt vagy napsütést teremteni. A műszaki eszközök tárháza azért jól jön, amikor például a radarközpontokból jelzik a jégfelhők közeledését, fellőnek néhány rakétát, és ha jól célzott a kilövőmester, sikerül legalább a vetés egy részét megóvni a jégkártól.
A tudományos vívmányok felhasználásával azonban rendre visszaél az ember. A múlt század hatvanas éviben dúló vietnámi háborúban az amerikai hadsereg gépei ezüst-jodidot permeteztek ki a felhőkre, és ezzel mesterséges felhőszakadásokat idéztek elé, de ennek segítségével sem sikerült legyűrni a végsőkig elszánt és harcias „vietkong” (Việt Nam Cộng Sản, azaz „vietnámi kommunista”) katonákat.
Az ipari forradalom, az erőltetett fejlődés, a minél több termelés, az extraprofit hajhászása, a természeti kincsek kifosztása, az elmúlt másfél évszázadban a sokat hangoztatott látványos fejlődés mellett egyre kifejezettebb mellékhatásokkal, nem kívánatos következményekkel jár. Földünk éghajlata, úgy tűnik, visszafordíthatatlanul változik, de nem jó irányba. Az 1800-as évek közepétől végzett rendszeres mérések igazolják, hogy a sárgolyónk levegőjének átlaghőmérséklete mintegy másfél fokkal megemelkedett. A Föld jégsapkái, a gleccserek egyre gyorsabban olvadnak, a világtengerek szintje mérhetően emelkedik. Az év elején, a sarkvidéken plusz 20 fokot meghaladó meleget is mértek, amire a mérések kezdete óta sohasem volt példa. Lehet, hogy már nem kell száz évet sem várni, és a tengerparti nagyvárosok egy része víz alá kerül, és a bibliai özönvíz korszaka köszönt a Földre. Ebből a kataklizmából is majd csak a gazdagok húznak hasznot, ők járnak megint jól, mert ők meg tudják majd fizetni a belépőjegyet Noé bárkájára.
