Félmillió halott (más becslés szerint „csak” 384 ezer), legalább 12,5 millió menekült, szétlőtt ország, mérhetetlen anyagi károk és külső hatalmak marakodása a koncon. Nagyjából így fest jelenleg a helyzet Szíriában, amely immár a háború tizedik évébe lépett. A kezdeti fegyveres küzdelmekbe, amelyeket szíriai vallási és törzsi csoportok vívtak egymás ellen, az őket leglátványosabban támogató nagy- és (regionális) középhatalmak is bekapcsolódtak: Oroszország és az Egyesült Államok, továbbá Irán, Szaúd-Arábia és Törökország.
Pedig csak egy éhséglázadásként indult az egész. Az aszály sújtotta térségekben emberek tömegei követeltek segítséget és támogatást Damaszkusztól. Karhatalmi sortüzeket kaptak helyette. A pokol ezután szabadult el. Épp abban az esztendőben (2011-ben), amikor a Közel-Keleten sorra bukott meg több rezsim. Az arab tavaszként ismertté vált demonstrációsorozat kezdeményezői és résztvevői abban bíztak, hogy sikerük esetén kedvező átalakulás kezdődhet az országban, amelynek széles néptömegek lehetnek a haszonélvezői. Akkor sokan arról beszéltek (inkább külföldön, de főként Nyugaton), hogy a radikális változásokkal megkezdődhet a demokrácia kiépítése a Közel-Keleten. Ez már az elején hiú ábránd volt, hiszen az egy egészen más világ, más mentalitással, sajátos hatalmi rendszerrel.
A 2010 végén kezdődött, majd 2011-ben kiteljesedett sorozatos demonstrációk hatására először Zin el-Abidin ben Ali tunéziai elnök menekült el. Ezután több arab államban is fellázadt a nép. Egyiptomban alig egy hónap alatt fosztották meg hatalmától Hoszni Mubarak „örökös” államfőt, akit azóta meghurcoltak, börtönbe vetettek, bíróság elé állítottak, s nemrég el is temettek. A líbiai felkelés azonban már Moammer Kadhafi elnök-diktátor meggyilkolásával végződött. Jemenben szerencsésebb volt az államfő. Ali Abdallah Szálehnak a tüntetések és utcai harcok hevében jutott még ideje elmenekülni. Bő három évtizedes uralmának összeomlása óta az országban azonban teljes a zűrzavar, ráadásul 2014 ősze óta egymást támadják az Irán támogatását élvező helyi húszik (síiták) és szunniták, akiket Szaúd-Arábia a szövetségeseivel segít.
Szíriában idővel szintén a zendülők, lázadók célkitűzése lett Bassár el-Aszad elnök megbuktatása, rendszerének elsöprése. Félelmetes és fanatikus ellenség sorakozott föl ellene, amely komoly támogatást kapott nyugati és regionális hatalmaktól. Ellenfelei Aszadot véreskezű diktátorrá nyilvánították és megpróbáltak mielőbb megszabadulni tőle. Kezdetben látványos sikereket értek el. Később (2014-ben) az Iszlám Állam (IÁ) terrorszervezet is rohamra indult és egy év alatt Kelet-Szíria nagy részét ellenőrzése alá vonta. Másutt is fanatikus fegyveres szervezetek rendezkedtek be.
A kormányerők nagyon kis területre szorultak vissza. Idővel azonban egyre hatékonyabb segítséget kaptak Irántól, majd az évtized közepe óta Oroszországtól. Támogatásuknak köszönhetően Aszad megerősödött. Külső (elsősorban iráni és orosz) és belső (mindenekelőtt a Washington által támogatott kurd) segítséggel sikerült felszámolni a rettegett IÁ-birodalmat is, továbbá az Aszadék ellen külföldről uszított egyéb lázadó (valójában iszlamistákból, dzsihadistákból és más vallási fanatikusokból verbuvált) csoportokat is. (Damaszkusz és Moszkva ezeknek a tagjait terroristáknak tartja, míg pártfogóik a damaszkuszi rezsim fegyveres ellenzékének.)
A szíriai kormányhadsereg és idegen segítőik már fölszámolták a lázadók egységeinek nagy részét, a meghódított területeket pedig visszaszerezték tőlük. A hárommillió lakosú Idlíb kivételével. Ebben az északnyugat-szíriai tartományban még tartja magát a Hajat Tahrir al-Sám (korábban an-Nuszra Front) szélsőséges szervezet több tízezer fanatikusa, ám a kormányerők (orosz) támogatással már megindították ellenük az offenzívát. Ebbe Ankara (saját külön katonai akciójával) ugyan beleszólt, de a Kremlnek ez elfogadhatatlan kontárkodás.
Törökország 2016 óta többször is behatolt Szíriába és hadjáratokat vezetett, amelyek hivatalos célja hol az IÁ, hol a helyi kurdok elleni küzdelem volt, valójában azonban saját befolyási övezetét, érdekszféráját igyekezett kiterjeszteni a számára fontos területeken. (Idlíbben és a közös határ mentén több tíz kilométeres mélységben.) Jelentős politikai szereplővé akar válni Szíriában. Hosszabb távon azonban ez aligha sikerülhet neki.
Aszad és az oroszok ugyanis teljes győzelmet akarnak Szíriában (amelynek már 70 százalékát visszafoglalták). Ezért nem szívesen osztogatnának területeket – a Moszkvában csak alkalmi szövetségesként kezelt – Törökországnak.
Szíria szomorú bizonyítéka az önző és álszent államok, a nagy és regionális hatalmak, illetve a hadimilliomosok kíméletlen játszmájának. A küzdelem már régóta nem Aszad rendszerének megbuktatásáról szól, hanem a háborúban érintett rivális kormányok – megbízottaik és bérenceik révén – egymás ellen vívott küzdelméről. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy napjainkban is több külföldi hadsereg avatkozik be Szíriában.
Pedig az utóbbi fél évtizedben több diplomáciai erőfeszítés történt a konfliktus rendezésére. Béketárgyalásból is volt legalább féltucat. Mindhiába, ezek a kezdeményezések kudarcot vallottak. Igaz, a vérontás és a pusztítás befejezéséről nemrég reménykeltő egyezkedés kezdődött. A gránátok, lövedékek, repeszek és sörétek lyuggatta épületekben tengődő szíriaiak abban reménykednek, hogy a tárgyalók (az eddigiektől eltérően) már nem a sötétben tapogatóznak, és mielőbb sikerül véget vetni a fegyveres őrületnek.
A szíriaiakhoz és sok embertársukhoz hasonlóan az ENSZ-főtitkár is a háború mielőbbi befejezésében reménykedik. António Guterres a minap ismételten arra figyelmeztetett, hogy a harcok „csak romokat és nyomort okoztak”, a legnagyobb árat pedig továbbra is a civilek fizetik.
A háború az ország gazdaságát is tönkre tette. Olyannyira, hogy a pusztítás (m)értékét megsaccolni is nehéz. Aszad 2018-ban csak a lerombolt infrastruktúra helyreállításának költségeit legalább 400 milliárd dollárra becsülte. A munkálatok időtartamát pedig 10–15 évre. (Az ENSZ ugyanabban az esztendőben minimum 388 milliárd dollár értékű anyagi kárról írt.)
Ha béke lesz, helyre kell állítani a szétrombolt társadalmi-gazdasági szerkezetet is, ami nehezebb lesz, mint az infrastruktúra újjáépítése. A Nemzetközi Vöröskereszt szerint a lakosságot a sokévi szenvedés fizikai és pszichológiai következményeinek leküzdésében is segíteni kellene. És abban is, hogy visszataláljon valahogy a normális életbe, főként talán az a legalább tízmillió ember, akiknek se képzettsége, se állása nincs.
