Magyarországon 180 évvel ezelőtt, 1840. augusztus 29-én készült először nyilvános rendezvényen fénykép (dagerrotípia). A Magyar Tudós Társaság ülésén Vállas Antal bemutatta, miként lehet képet alkotni a fénysugarak segítségével fényérzékeny nyersanyagon. Ennek az eljárásnak köszönhetjük, hogy az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc hőséről, Petőfi Sándorról fennmaradt az utókor számra egy dagerrotípia, amelyen jól kivehetők a fiatal forradalmár jellegzetes vonásai.
Az ember mindig is szerette volna megragadni, megörökíteni a környező világ szépségeit, a családtagjait. A fotografálás feltalálása előtt erre csak a rajzolók, festőművészek voltak képesek, akik lefestették az urakat, királyokat, hadvezéreket. Kizárólag a tehetős emberek engedhették meg maguknak, hogy díszes ruhába öltözve portrét vagy egész alakos festményt készíttessenek magukról az utókor számára.
Évszázadokon, évezredeken át jószerével csak az uralkodókról, a nagy emberekről készülhetett festmény vagy kőbe, márványba vésett szobor. E ránk maradt műalkotások, szobrok és festmények alapján ismerhetjük a történelmi korok meghatározó személyiségeit.
A kísérletező ember különféle fotográfiai eljárásokat talált ki az elmúlt közel kétszáz esztendőben, amelyeknek köszönhetően már nem csak a gazdagokról, uralkodókról készülhetett tartós élethű képmás. A hétköznapi emberek is megengedhették maguknak, hogy legalább egy családi, esküvői vagy katonai egyenruhás fényképet készíttessenek magukról.
A CSODA MEGSZÜLETETT
Megszületett a csoda, a fotográfia, a fényrajz, a fényfestés, a fénykép, amikor a személyekről vagy tárgyakról visszaverődő fény rajzolja ki a valós képet a fényérzékeny vegyületekkel bevont lemezen, kezdetben üveglapon, majd később a celluloid szalagon. A fényképezőgépek elterjedésével egyre többen fotóztak, az alkalmazott és művészi fotográfia meghódította a világot.
A viaskodó egerészölyveket megzavarta egy szarka (Fotó: Gergely József)
Fél évszázaddal ezelőtt, elemista nebuló koromban izgatottan vártuk a műszaki órát, hogy a technikatanár bevigyen bennünket a titokzatos sötétkamrába, ahol félhomályban, tompított vörös fény mellett előbb a filmtekercset forgattuk bele előhívó vegyszerbe, majd fixáltuk, és szárítás. A negatív felvételeket tartalmazó celluloid szalagról levilágítottuk fotópapírra a felvételeinket és következett a papírkép előhívása zománcos tálcákba töltött vegyszerben. A sokszor homályos, részlettelen, szemcsés, alul vagy túlexponált fekete-fehér fotókról grimaszt vágó osztálytársak mosolygó arca köszönt vissza.
A csoda megszületett, nagy élmény volt az első fekete-fehér papírképeim előhívása. Számomra a képalkotás élménye egy egész életre szóló szenvedéllyé, mondhatni hivatássá vált, hiszen újságíróként saját és kollégáim cikkeit is fotókkal illusztrálom.
A kezdeti fekete-fehér technológiát hamarosan felváltotta a színes negatív és a diapozitív, ez utóbbi már élethűen tudja, tudta visszaadni a környezetünk, a természetes és épített világunk sokszínűségét. Az ezredfordulóra azonban már meghódította a világot a digitális képalkotás, ami kiszorította a celluloid filmeket, bár színhűség tekintetében a digitális fotó elmarad a színes dia színtelítettségétől. A méregdrága profi digitális fényképezőgépek, amelyek videózásra is jók, mind a mai napig képtelenek a lemenő nap vörösbe hajló sárga korongját beégés nélkül megörökíteni. A nap túl erős fényforrás ahhoz, hogy meg tudjon vele birkózni az elektronika.
A digitalizált kép a számítógépben nyeri el végleges formáját. Ami gyerekkorunkban a sötétkamra volt, az napjainkban a számítógép. Ki-ki a maga ízlése szerint dolgozhatja ki, és olyan harsány, kiabáló színeket kombinálnak össze, ami már köszönő viszonyban sincs a természet színpalettájával.
AZ ALKOTÁS ÖRÖME
Az alkotás igazi öröme, amikor sikerül megragadni, elkapni egy soha többé meg nem ismételhető pillanatot. A fotózás a megismételhetetlen, egyszeri és egyedi pillanat megörökítésének a varázsa, vonatkozik ez különösen a természetfotózásra. A dinamikusan változó természet, az élővilág mindennap más, új élményt, fotótémát kínál. Bár ismétlődnek az évszakok, mégis mindig más-más arcát mutatja a természet a benne élő és naponta változó növény- és állatvilággal. A nagy természet sok-sok apró csodáját megragadni, képpé ötvözni egy élet is kevés.
Rajzó hangyák a lemenő nap korongjában (Fotó: Gergely József)
Érdemes kora hajnalban, még napfelkelte előtt kimenni a természetbe, tó vagy folyó partjára, akár egy szúnyogtól hemzsegő mocsárba vagy erdei tisztásra, hogy idejében el tudjuk foglalni a legjobb lesállást, és várni, lesni, hogyan ébred a természet. A természet színei a kora reggeli és késő délutáni fényben a legszebbek. A hajnali derengésben megélénkülő, táplálkozó, egymással viaskodó madarak és a sok-sok többi élőlény, a színes növények megannyi fotótémát kínálnak. A fotós maradjon észrevétlen, láthatatlan, ne zavarja meg az emberi tevékenységektől amúgy is sokat szenvedő élővilág normális életét. Az állatok csak háborítatlan környezetben viselkednek természetesen, ha megérzik az ember jelenlétét, gyanakvóvá válnak és menekülésre fogják.
Az igazi természetfotós nem avatkozik be a természetbe csak azért, hogy esetleg egy ritka fajt lefotózzon. Ahhoz azonban, hogy egy-egy ritka madarat, ragadozó emlőst a teleobjektív elé tudjuk csalni, megengedhető turpisságnak számít az élelem kihelyezése. A ragadozó madarak szervezett téli etetése például már bevett gyakorlat Vajdaságban is, és ha már odaszoktak a sasok az etetőre, akkor ott egy földbe ásott, álcázott leshelyről zavartalanul lehet őket fotózni. A ragadozó madarak gyakran küzdenek egymással, de sohasem vérre menően. Ilyenkor valódi párbajoknak lehetünk a szemtanúi, ami adrenalinnövelő élmény a természetfotós számára.
