Valamikor a lányok, ha a szülők nem engedték, hogy férjhez menjenek szívük választottjához, bánatukban elmentek apácának, vagy a szülők küldték őket kolostorba, hogy ne kössenek házasságot olyan férfival, akit számukra méltatlannak tartottak.
Évekkel ezelőtt egy ragyogó huszonéves lányt, nevezzük Annának, akinek szakmája volt, és nagy szeretettel vett részt az egyház karitatív munkájában, kísérte ki néhány barátnője a reptérre. Aztán könnyes szemmel mondták: nagyon szomorúak, mert elment külföldre, Kalkuttai Teréz anya nővéreinek egyik magyarországi közösségébe. Azzal vigasztaltam őket, hogy nincs okuk szomorúságra, mert csak két dolog történhet, és mind a két esetben boldog lesz. Ha Isten valóban a szerzetesi életre hívja, akkor minden nehézséget képes lesz vállalni az ő kegyelmével, ha viszont a felkészítés idején rájön, hogy ez nem az ő életútja, akkor is boldog lesz, mert időben felismerte, nem erre az életformára, hanem a házasságra hívja Isten, és akkor szépen hazajön.
Haza is jött, de csak évi szabadságra, és a pszichikailag és fizikailag nehéz feladatainak ellenére ragyogott a boldogságtól, mert letette az örök fogadalmat. Azóta másokért él és dolgozik, másokat tesz boldoggá Lengyelországban, Németországban, Horvátországban…, ahová a szolgálat igényeinek megfelelően küldik elöljárói.
Jézus vagy házasságra, vagy lelki hivatásra hívja az embert. Az utóbbi az Istennek szentelt, szerzetesi vagy szerzetesnői életben valósul meg. Egyeseket, mint Annát, Isten kifejezetten erre az utóbbi életformára hív.
A keresztény egyház korai történetétől kezdve napjainkig szerte a világban sok hívő személy meghallva Isten hívását neki szenteli életét. A férfi és női szerzetesrendek tagjai általában szegénységet, tisztaságot és engedelmességet fogadnak: semmit nem tekintenek sajátjuknak, nem házasodnak, és másfajta szerelmi életet sem élnek. Ezenkívül mindenben engedelmeskednek Istennek. A katolikus szerzetesek és szerzetesnők különféle rendje, a bencések, ciszterciták, ferencesek, domonkosok és mások, koruk szükségeire válaszolva alakult meg, és tagjai a pápának is engedelmességet fogadtak.
Egyes szerzetesek saját maguk termelik meg, készítik az élelmet, mások, például Kalkuttai Teréz anya nővérei, a szeretet misszionáriusai – történetünk Annája is – naponta vállalják még a kéregetést is védenceik élelmezésének, ápolásának költségei végett. Újabban egyre több szerzetes és szerzetesnő a fent említett hármas fogadalmat megtartva a világban a saját szakmájában, például pedagógusként, ápolóként, mérnökként, közgazdászként… tevékenykedik.
Hivatásod a szeretet – hirdette egy könyv, amelyen megakadt a szemem a templomban, ahol könyveket is lehet vásárolni. Szinte muzsikált a címe. Alig vártam, hogy szentmise után belelapozzak és megvásároljam. Otthon szinte egy szuszra elolvastam, aztán újra és újra. Csak azt sajnáltam, hogy a könyv, amelyről olvasás közben kiderült, hogy a jegyes oktatás egyik kézikönyve, sok-sok évvel házasságkötés után került a kezembe, nem akkor, amikor a plébános a házasság szentségére készített fel bennünket.
Hivatásod a szeretet. Kalkuttai Teréz anya az éhező, beteg, szenvedő, haldokló emberben ismerte fel és szolgálta Jézust, aki erre szólította fel tanítványait (Mt 25,36.40). Teréz anya ránk maradt, összegyűjtött imáiból látjuk, hogy naponta megköszönte az Úrnak a muzulmán és hindu testvéreket és minden kedves barátot, akihez az Úr küldte. Tapasztalta, hogy az imádság, a szentmise, szentségimádás, amelyben Jézussal találkozik, az ő Szentlelke jobb kereszténnyé, jobb muzulmánná, jobb hinduvá alakítja, s csak így lehet mindenkinek mindene az evangélium, az örömhír hirdetése céljából.
Akár a házasságot, akár a szerzetesi életformát választjuk, Krisztus a mi egyetlen utunk a Teremtő megdicsőítése és az élet szolgálatában. Jézus az egyetlen értékes élet, amelyet élnünk kell. Egyedül ő a béke, melyet hordoznunk és meg kell teremtenünk ott, ahová a mennyei Atya küld bennünket.
Akár a házasságot, akár a szerzetesi életformát választja az ember, hivatása a szeretet. Teréz anya állandó imádságban kérte a kegyelmet, az erőt, a szeretetet, hogy beengedje Jézust, amikor szíve ajtaja előtt áll és kopogtat ellenszenves személy képében, akit neki kell szolgálnia. Naponta feltette magának a kérdést: Istennek szentelt életet él-e? Vajon életében Istené az első hely? Kitart-e mellette hűséggel, vagy pedig saját biztonságáért és egyéni céljaiért küzd? És nem utolsósorban, hogy boldoggá teszi az, amit cselekszik?
Nem kereste mások csodálatát és elismerését, csak Istennek akart megfelelni. Bízott az Úr hívásában, szavában. Mindent érte tett. A Szentlélek vezetését kérte, hogy felismerje és megtegye mindazt, amit Isten bölcsessége határozott róla. Sok kételye ellenére nem hagyta magát megfélemlíteni a nehézségektől és az akadályoktól. A hitetlenség nehéz óráiban, amelyek bizony őt is megkísérték, nem feledkezett meg arról, hogy mindent megtehet Istennel, Istennel élve, aki erőt ad neki.
„Felajánljuk neked, Urunk, minden gondolatunkat, szívünk minden érzelmét… Add, hogy meghalljuk hangodat, és követni tudjuk sugallatát” (Kalkuttai Teréz), és kegyelmeddel hűségesen kitartsunk a szerzetesi életben vagy a házaséletben, amit választottunk.
