Miután megérkeztem Sydney-be, megpróbáltam átkapcsolni a telefonomat az ő hálózatukra. A „szaki” neki is kezdett az egyszerű műveletnek, de amikor levette a hátlapot, megkérdezte, tudom-e, hogy az akkumulátor felpuffadt. Mit csinált? – kérdeztem. „Nézze csak meg, mekkora a hasa”! S csakugyan olyan volt, mintha másállapotos lett volna. Mondtam neki, adjon egy másikat, amire a válasz az volt, hogy jobb, ha veszek egy új telefont, mert az csak harminc dollár, az elem meg hetven! Én, aki egyébként nem vagyok zsugori, egy szebb és jobb telefonnal hagytam el a helyet. Egyébként sem akartam Európát hívni, arra a másik masinát, mármint a számítógépet terveztem használni. Igen ám, ha az ember tudná a jelszavát! Valami miatt fél évvel ezelőtt azt mondta a masina, hogy meg kell változtatnom azt a bizonyost. Meg is történt, de úgy látszik, fogalmam sincs, hogy mit eszeltem ki. Itthon nem kellett, tehát nem nagyon izgattam magam. Nem úgy ott, ahonnan értekezni szerettem volna az itthoniakkal, esetleg írni is a Szónak. Szóval el voltam vágva a „világtól”, ami valójában nem nagyon érintett, sőt!
Elmúlt a szokásos egy hónapi vendégeskedés fogadott lányaimnál és egykori játékosomnál és edzőmnél, s eljött a nap, hogy visszatérjek egyik hazámból a másikba. Nekivágtunk a 18 000 kilométernek, hogy majd Abu-Dzabiban átszállunk, és uzsgyi Belgrádba. Úgy másfél ezer kilométer után a pilóta bejelentette, hogy leszállunk Perthben, mert egy utas rosszul van! Leszálltunk – persze nagyon eltértünk a normális „autóúttól”, úgyhogy lekéstük a belgrádi „vonatot”. Jómagam mosolyogtam, mert egyébként is elhatároztam, hogy jövőre maradok egy-két napot ebben a városban. Így aztán megspóroltam pár száz dollárt.
A szokásos egy hónap ezúttal nagyon rövidnek tűnt, mert tele volt kellemes találkozásokkal… Volt egy válogatottmeccs is, amelyen én voltam, mint ahogy már megszoktam, az egyik díszvendég, aki a félidőben átadta az egykori válogatottaknak a 25 és 50 meccses „sapkákat”… Nagyon jó érzés, hogy a telt házas stadionban megtapsolnak, hogy kimondják, 109-szer játszott a válogatott a kapitányságod alatt. Mindig, amikor hazaérek – otthonról…?! –, úgy érzem, hogy egy fél évet „kikapartam” a kaszásnak a markából! Itthon aztán ment minden a megszokott alföldi nyugodt ritmusban… Alek, a kutyám csinált csak be örömében. Erre szokták mondani, hogy sz.. legyen a szerencséd! Ezt is csak nagyon halkan mondtam ki előtte. Mert mi, kutyák már ilyenek vagyunk. S minden ment a maga módján, a maga útján, szerdáig!
Mi mindenre képes a labda?
Szerdán késő délután egyszer csak lezárták a Grčkoškolska utcát. De nemcsak ezt a hat lépés hosszú utcácskát, hanem a környező lényegesen hosszabbakat is. Ezt jócskán megelőzően becsengetett hozzánk egy fél tucat tagbaszakadt férfiú. Ferenc Árokot keresték. Tudtam, hogy miért jöttek. Vendéget vártam, olyat, aki miatt egy bizonyos időre a környékben megszűnik sok minden! – Szétnézhetünk a lakásban? – kérdezte az egyik. Persze hogy szétnézhetnek. Az egész emelet a mienk, nem lakik itt senki rajtunk kívül itt. Ez tetszett nekik. Ki is mentek nyomban.
Meglehetősen jól ismerem a vendégemet, múlt húsvétkor a vendége is voltam. Talán mondanom sem kell, hogy milyen volt a vacsora! Elhatároztam, kiteszek magamért. Tudom, hogy mit szeret, nem egyszer vacsoráztunk együtt a Puskás Stadionban. Elmentem a kedvenc cukrászomhoz, és egy tonna finomsággal tértem haza. Fogalmam sem volt, hányan jönnek. Beszereztem mindenféle itókát is. Nem akartam megmutatni neki, hogy normális körülmények között milyen a „rend” a házban, így a háztartásvezetővel nagytakarítást rendeztünk. Már csak ezért is hálás vagyok a vendégemnek. Aki aztán megérkezett. Szerintem legalább száz hekus tartózkodott az utcán, több tízen a házban, a lépcsőkön. És Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke jött felém, és megöleltük egymást. Azt akartam, hogy otthon érezze magát. S az az érzésem, hogy ez sikerült is, mert amikor megismerkedett Marianna leányommal és férjével, Nikolával, valamint legfiatalabb unokámmal, Gordanával, már ment is a fürdőszobába, hogy felfrissítse magát, levetette zakóját és nyakkendőjét, és nekivágtunk egy íratlan életbeszámolónak. Körülvittem a futballvilágomban. Minden fal tele van képpel, fotókkal. Meg is jegyezte: „Érdekes a sok kép.” Nem vagyok azonban egészen biztos, hogy annak alapján, amit nálam látott, át fogja rendezni a házában a falakat. Nagyon tetszett neki Dobó festménye a leányomról. Aztán rátértünk a puskapor nélküli Akadémiára. Tisztában vagyok azzal, hogy a MSzó olvasói sokkal többet tudnak a magyar bajnokságról, mint én, hisz nem voltam itthon több mint egy hónapot, s bizony az akadémikusok nem nagyon tudták a leckét ebben a negyven napban, mondhatnám úgy is, hogy bukdácsoltak, de nagyon. Őszintén, nekem sosem tetszett a horvát edzőcsapat. Mondtam is már nem egyszer, hogy az, aki Magyarhonban akar edzeni, tudjon magyarul, és kész. Amikor valakit állandóan kell fordítani, az a játékosok idegeire megy. Az én tapasztalatom, hogy szinte sosem tökéletes a fordítás, a fordító mindig szépít! Elköteleztem magam, hogy felmegyek megnézni a Vasas elleni találkozót, hátha szerencsét hozok a PA-nak. Ezt tettem legutóbb a Fradi ellen. Remélem, viszem magammal a kabalát. Ámen.
Kínáltam mindennel, hisz vettem, és vártam, hogy többen is lesznek. Tudják, mit kért? Török kávét meg H2O-t…
