Tehát írok. Mondhatnám úgy is, hogy dacolok a természet – nem merném kimondani, hogy az Ő – törvényeivel. Vele szemben azt hangoztatom, hogy édesapám anyja a kilencvenet is megérte, a fia, mármint az apám „lemaradt” tőle vagy négy évvel, tehát mivel rájuk ütöttem, dukál nekem is még néhány a nyugodt évekből. Amikor azonban ezt leírom, elvörösödök a szemtelenségtől, a mellébeszéléstől, hisz két hónappal ezelőtt olyan negatív voltam, hogy rosszul lettem önmagamtól! Nemcsak a bal csípőm fájt kegyetlenül (és hallani sem akartam semmilyen operációról), hanem kezdtem leírni, kinek mi jár abból, amit itt hagyok. A kanizsai Bús Törteli Leona orvosnőnek köszönhetem, hogy magamhoz tértem. „Ez egy egyszerű operáció” – mondta. Nem egészen hirtelen elkezdtem válogatni a lehetőségeim közül, azaz ki és hol csinálja azt, mármint hogy levág egy nagy darabot a combcsontból, és betesz helyébe egy mit tudom én miből készült forgót! Két lehetőségem volt itthon: az egyik két-három hónapról beszélt, vagy privátul majd egyévi bevételemről, a másik topolyai összeköttetésem közreműködésével két-három héttel hamarabb tettek volna a „fűrész” alá… S akkor a lányom beleszólt a dolgokba: „Hívd a »tieidet« Pesten!” Nem akarom fejtegetni, hogy kiről beszélt, de akik olvassák jegyzeteimet, tudják, hogy a labda rúgásán keresztül ismerek egy-két embert Pesten és Budán, de Felcsúton is…
Szóval mindkét címre írtam, s lám, pár nap után már be is indult a gépezet! Senki nem beszélt hónapokról, sőt hetekről sem, hanem a lehető leggyorsabban már bent is voltam az Uzsoki Kórházban! Hogy ki műtött meg? Prof. dr. Hangody László, és a Sportkórházban voltam rehabilitáción. Ott pedig a sportban közismert Lajkó Dezső főorvos vett kezelésbe (tulajdonképpen ő vitt az Uzsokiba is, és ő távolította el a varratokat). Persze minden mögött a Puskás Akadémia volt. Misi, a főigazgató húzta a figurákat a táblán. Mindennap valaki bejött a Sportkórházba meglátogatni! Ők is vittek, ők is hoztak haza…
Három próbatétel
Gyerekkoromban nagyon szerettem a meséket, s öregkorára az ember valahogy gyerekessé válik, tehát ha van egy kis mesemondó az ereiben, akkor jönnek a történetek.
A mesékben leginkább három olyan történés van, mely mellbe üti a hallgatót, a gyereket. Ezt a hármat én átvészeltem: kivették a harmadik vesémet Sydney-ben, Berlinben összekötözték az eltört nyakamat, Újvidéken visszaráncigáltak ebbe a világba – jobbik felemet ápoltam, akit a rák súlya egyharmadára redukált, s egyszer csak elvesztettem a világot magam körül. Ha nincs egy agresszív sportgyúró ismerősöm, fel se vesznek az újvidéki kórházba. Tehát egy csípőoperáció nálam már nem ütötte ki a biztosítékot! Szinte egyáltalán nem is emlékszem arra a pillanatra, amikor betoltak a műtőbe. Még kevésbé arra, hogy ott mi történt.
Amikor felébredtem, tulajdonképpen semmim sem fájt, csak nagyon nehéz volt a „rosszabb” lábam. Azt hittem, hogy gipszbe tették a lábam. Érdekes volt, hogy nem néztem a lepedő alá. Hogy miért nem, ma sem tudnám megmagyarázni. Homályosan emlékszem arra, hogy valaki megkérdezte: szomjas, kér egy pohár vizet? Nem voltam szomjas, de kértem. Annak ellenére, hogy délelőtt volt, kellemesen álmosnak éreztem magam, csak a délutánra emlékszem egy kicsit jobban. De fogalmam sincs, hogy ettem-e aznap valamit. Másnap már ott voltak a barátaim a Puskás Akadémiából. S a minap haza is hoztak.
De elég is ezekből a betegségekből, a fájdalmakból és mindabból, amitől az átlagember bizony nagyon – sokszor halálosan – fél…
