Fogalmam sem volt, hogy melyik, mivel mérnök akartam lenni, azt akarta az én ács apám is. Mégpedig elektromérnök. A kezdő lépést meg is tettem, elvégeztem a műszaki iskolát Szabadkán – kitűnővel. Sőt egy évet dolgoztam is mint technikus… Aztán elkezdődött egy bukfences időszak az életemben. Nem vettek fel az egyetemre, habár ezernél több pályázó közül az első tucatban voltam. A röplabda-ismeretségemen keresztül a Testnevelési Főiskolán találtam magam! Apámnak sokáig nem is mertem megmondani, mivel ha megtudja, hol vagyok, biztosan agyonütött volna! Aztán, amikor híres ember lettem, már dicsekedett a fiával. A fent említett iskolát elvégezve tanárkodtam Pázován, ahol megismertem a jövendő páromat. Ezenkívül mint egyetemista három másik társammal fociztam is. Nagyon jó gázsit kaptunk, s bizony meg is dolgoztunk érte. Könnyű volt, hisz fizikailag óriási előnyt élveztünk, talán még a mai profik sincsenek jobban felkészülve, mint mi akkor. Én voltam a legfiatalabb a csapatban, s tök jobblábasságom ellenére balszélsőt játszatott velem az edző, aki repülőtiszt volt.
Egyszer nem érkezett meg, mert összeütközött valakivel, s mit ad isten, felálltam az öltöző padjáról, és azt mondtam: Én edzőnek készülök, tehát tudom, hogy mit kell csinálni. A legérdekesebb az, hogy csakugyan hittem, hogy tudom. Ma is megizzadok, amikor erre a pillanatra gondolok, hisz alig voltam húszéves. Hihetetlen, de igaz: még meg is nyertük a meccset. Én meg voltam győződve, hogy egykor, majd ha „felnövök”, csakugyan edző leszek. Még ma is hallom, ahogy az egyik 30 éves játékos mondja: „Ez fickó beképzeli magának, hogy mindenkinél jobban tud mindent!”
Nem egészen nőttem ki ebből. Szerencsémre, hisz a nagyra törekvésem hozta meg mindazt, amit több mint fél évszád alatt elértem.
A házibajnokságtól a teremfociig és az akadémiákig
Először a pázovai gimnáziumban tanárkodtam, majd Zimonyban egy főiskolán, onnan Újvidékre kerültem egy elemi iskolába. Mindenhol bevezettem olyan dolgokat, amelyekről az egyetemen tanultunk. Persze hogy tetszett a diákoknak. Pázován télen korcsolyapályát alakítottunk ki, az év többi részében focibajnokságot szerveztünk. Zimonyban „házibajnokságot” tartottam kézilabdában és röplabdában. A végén már a tanárok is eljöttek a meccsekre. Labdarúgásban ment a „világbajnokság”. Az egyik feltétel arra, hogy játszhass, az volt, hogy nincsen intőd! Mindenkit meglepett, hogy ez sokkal jobban motiválta a diákokat, mint bármi más! Újvidéken az én kis iskolám szervezte meg a még ma is létező teremfocitornát! Aztán egy szép napon elmentünk Ausztráliába.
Ott aztán volt mit csinálni!
Mert a foci ott a negyedik játék, melyet a „nagy pályákon” játszanak. Az első két alkalommal a St. George Budapest felnőttcsapatainak szereplése volt a legfontosabb. Jól ment az első két év, és minden a terveink szerint alakult. A csapat kiválóan szerepelt, sokkal jobban, mint azt én magam is vártam. Kezdtem már sokkal jobban koncentrálni a fiatalokra is. De csak amikor harmadszor ültem a menedzser székébe, akkor vettem a kezembe a fiatalokat, úgy, ahogy azt a Novi Sadnál tettem éveken át! Edzőtanfolyamokat szerveztem, és több mint száz edzőt tanítottam heteken-hónapokon keresztül. Kellett is, mert a St. George körzetében majdnem tízezer gyerek játszott szervezetten, ligarendszerben szombatonként. Nálunk mindig volt elég játékos minden klubban, minden korosztályos csapatban. Valakinek „hoznia kellett” a játékosokat. Engem aztán mindenki ismert, aki ebben a sportban valamit is jelentett. Ezért volt az „égig érő ugrás” is, amit a fotós megörökített. A srácok szerették az ilyen focivezetőket, szerettek volna ők is ilyenek lenni. Én ezt tudtam, éreztem, láttam, és ezért repültem a magasba.
