Mint ahogy olvasóim észrevehették, szinte nem írok fociról, mármint a mairól. Csütörtökön aztán arra „ébredtem”, hogy kénytelen-kelletlen meg kell szegnem – ha csak egy napra is – az általam bevezetett tilalmat. Hogy miért? Több okból is: íme három érdekes focisztori.
Kezdeném egy nem éppen „normális” nyilatkozattal: „Lemondok, ha kikapunk a Vojvodinától” – mondta Miodrag Božović, a Crvena zvezda edzője egy nappal a nemzetközi nőnap előtt. S mit ad isten, hiába vezetett tíz perc után a Vojvodina 2:0-ra, a belgrádiak győztek 3:2-re. Tehát Božović megmenekült, nem kell felállnia a kispadról! Na kérem, így kell „felkészíteni a csapatot”, hogy ne mondjak valami faramucit, ami egyébként nagyon a nyelvem hegyén van.
Nem szeretnék a párizsiak bőrében lenni
Na, ezt a meccset már csakugyan végignézem – mondtam az engem bámuló vejemnek. A Barcelona–PSG találkozóról beszélek. A francia bajnok ugyanis 4:0-ra verte a spanyol csapatot az első meccsen! Ember legyen a talpán, aki még ittasan is öt-nullás visszavágót mert remélni. Nem is lett 5:0, hanem HAT GÓL EGY ELLENÉBEN! Őrület volt! El tudom képzelni a francia játékosok és vezetőik lelkiállapotát a meccs után.
Soha életemben senkitől nem kapott a csapatom, beleértve az ausztrál válogatottat is, fél tucatot! Tehát sem a Novi Sad, melyben legalább 13-14 évig voltam edző, sem a St. George Budapest, melyben – ugyancsak három ízben – szintén 14 versenyévben ültem a kispadon, amelyet én inkább kínpadnak neveznék. Pedig több mint 1200 meccsen ültem azon a padon.
Vajdaság mindig a begyében volt Belgrádnak
Délen az emberek legnagyobb része azt hiszi, hogy a Száván és a Moraván kívül nincs is folyóvíz ebben az országban. Persze nagyon sokáig nem is volt. Aztán a háborúk után már a Tisza is, meg a Duna is hozzájuk csatlakozott, de Tito alatt Vajdaság egészen más helyzetben volt, mint az utóbbi tizen-egynéhány évben. Most, hogy a haladók itt is kormányoznak, és érdekes módon a magyar pártnak „bejárata van” hozzájuk, sőt a szerb és a magyar kormányzó is jól megérti egymást, olyan „mozgások” történnek ebben a kis országrészben, melyeket pozitívnak lehet nevezni. Valójában nem is a politikáról akarok írni, hanem arról, hogy Đokovićon kívül az egyéni sportokban a világ legjobbjai között csak két vajdasági vonja magára a figyelmet. Egy nő és egy fiú, előbbi nagybecskereki, utóbbi zombori születésű, s ők ketten azok, akiket a világ is elismer Đokovićon kívül.
Ivana Španovićról talán nem is kell ebben a pillanatban írni, mert mindenki láthatta a belgrádi Eb-n, hogy milyen ragyogó formában van. Az új országos csúcs, amely egyben az aranyérmet hozta, mégpedig nagy előnnyel, az egyetlen szerbiai érem az Eb-n! Neki már nem kell szereznie újabb érmeket ahhoz, hogy az ország egyik legjobb atlétája legyen. Nincsen fényesebb érem az aranynál.
Nikola Jokić zombori srác, aki alig lépte át a húszas „gátat”, s máris ott van a legjobbak között Amerikában, ahol a kosárlabda nem sport, hanem vallás.
De hogy nem túlozok, íme, mit mond Božidar Maljković, a világ egyik legjobb edzője: „Nem vagyok genetikus, sem teológus, hogy megállapítsam, hogy a természetnek vagy a Teremtőnek köszönhető-e a tehetség. Mindenesetre a tehetség vagy van, vagy nincs. A legjobb edző sem tudja megtanítani Nikolát arra, amit ő születése óta tud.”
Nem félek kimondani, hogy Nikola Jokić minden idők egyik legjobbja lesz! Ezek után már nem mondhatják a Száván aluliak, hogy csak aranyérmes birkózóink vannak.
