Nemegyszer elméláztam azon, hogy ki kit, mit, hogyan, mennyire és miként szeret. Egyáltalán van-e az embernek joga arra, hogy másokat, mást másként szeressen vagy utáljon?! Vagy egyszerűen megtűrjön. Van-e egyáltalán szükség arra, hogy az ember mindig színt valljon. S ha igen, vagy esetleg nem, kinek mi köze hozzá! Ez utóbbi mondatból indulok ki, és kész!
Bizonyos nemzetiségeket jobban szeretek, mint másokat… ezeregy apróság miatt. Ohóóó! Nem nemzetekről beszélek! Hanem egyedekről. De hogy miért, higgyék el nekem, fogalmam sincs… dehogyisnem…
Például egy skót kapust egy ideig nagyon is szerettem, mert jól védett, aztán egy kupadöntő után megutáltam örökre! Eladta a meccset a haverjának, ki is rúgtam a klubból. Azt hiszik az olvasóim, hogy a skótok ebből kifolyólag feketelistán lennének nálam. Voltak, akkor, amikor Skócia kiütötte az ausztrál válogatottat a vb selejtezőjében. A Ferguson nevet nem volt szabad kimondani sydney-i házunkban! Nem húzom-halasztom tovább mondanivalómat a „szoknyásokról”: ők kellene, hogy legyenek a példaképeink. A skótok nekünk – duplán! Mármint a magyar és a szerb futballnak is. Látták a napokban a skót foci legnagyobb bajnoki meccsét? A Rangers–Celtic mérkőzésen telt ház volt, mint mindig, közel nyolcvanezer néző. De nem is ez a témám, hanem az, hogy a nevekből ítélve mind skót – vagy legalábbis brit – volt. Sehol egy brazil vagy argentin, de spanyolt vagy németet sem fedeztem fel köztük, sem portugált, szerbet vagy horvátot, magyart… ugyan már. A lelátón sehol egy üres szék.
Nem tudom, látták-e ezt a meccset Pesten és Budán, meg mondjuk Belgrádban!
Nagyon jó lett volna, ha valakik a magyar és a szerb fociból nézték volna a meccset azokon a szemüvegeken keresztül, melyeken én néztem. Talán akkor nem kellene három-négyezer ülőhelyes stadionokat építeni, meg kimondhatatlan nevekkel „traktálni” a nézőket. Mellékesen említem, hogy „ebben és abban” az országomban már nagyon régóta jól jött volna, de ma is jól jönne, egy kis „skót szoknyás” hozzáállás.
Đoković soha többé nem lesz első
Naponta megfordulok egy fogadóirodában, nem fogadni ugyan, hanem azokon a gépeken játszani, melyeken mindig szerettem volna, de Ausztráliában egy hasonló beosztásban lévőnek tilos volt a „félkezű rablóhoz” ülni, meg hát az asszony is ott volt, hogy a kellő irányban „igyekezzek”. A napokban a fogadóirodában egy csoport kész volt, hogy az életét rátegye Đokovićra. Én meg csak azért is a nagydarab ozzie-ra, mármint ausztrálra fogadtam volna, ha fogadok. S lám, sajnos ismét ördögöm volt, lett. Sajnálom, de valami azt súgta, hogy Kyrgios ismét nyerni fog, mint ahogy azt tette két héttel ezelőtt Acapulcóban.
Nem is gondoltam, hogy telibe találom a dolgot, de láttam a nemrégen játszott meccsüket, és szinte biztos voltam benne, hogy bajok lesznek ismét. Sajnos eltaláltam. S most arra is pénzt tennék, hogy Đoković soha többé nem lesz első.
Íme az okok sorjában:
1. Túl gazdag.
2. Nincs a csapatában olyan, akire felnézne.
3. Állítólag baj van a családban is.
4. Ugyancsak állítólag kevesebbet edz, mint azelőtt.
5. Több kilót leadott.
6., 7., 8. és még ezer más…
Persze lehet, hogy vissza-visszatér, mint a másik nagyok, és akkor én veszítek egy-két százast. Valójában nem is bánnám, mert hát mégis a mi kutyánk kölke.
