A helyiek mondják így: ki vagyok én, hogy tanítsam őket, hiszen jó hetven éve annak, hogy elmentem innen. Persze hazajártam, különösen diákkoromban. Te szent isten, mi minden más már ma, mint akkor. Mikor is volt ez?
Akkor, amikor Szabadkán készültem elektrotechnikusnak, majd Belgrádban tornatanárnak, meg aztán szintén a fővárosban két éven keresztül edzőnek. De akkor már Novi Sad volt a „hazám”.
Ha összeszámolom, 18 évet „vesztegeltem” különböző padokban, abban a reményben, hogy talán majd megélek valahogy valamelyikből, a valamelyikben kapott „útravalóból”.
A Kőrös
Az, amely ma már nem létezik. A csontjaim fájnak, ezért tartózkodom a Banjában – így nevezik a helyiek a Magyarkanizsai Gyógyfürdőt. A Banjához legközelebb eső házban szálltam meg, Ibi és Rudi a házigazdáim. Az a felirat áll a kapujukon, hogy Sobe és Szobák. Náluk szállok meg már tudja az isten hanyadszor. Rudival mintegy hetven évvel ezelőtt vívtam, vívtunk meg a szokásos „vadgesztenye-háborúban”. Én a falu, ő pedig a város színeiben. Rudi még ma is „tiszteleg” a vadgesztenye előtt, ő szinte mindent és mindenkit ellát egy-egy gesztenyével.
Hihetetlen, hogy mi mindenre emlékszik. Világot járt ember, tehát jól tudja, hogy mikor mondok egy-két „édességet”, ami talán nem is annyira édes.
Ibi, a felesége mindkettőnket reálisabb irányba terel, nagyon jól megértették egymást az én feleségemmel. Az én nejem, ha ellovagoltam magam, csak azt mondta szép halkan, Felija… Így hízelgett nekem egykor a kislányom: Felija, Felijice.
Semmi különös nincs az előbb leírtakban, hiszen egykoron, de talán ma is leginkább az asszonyok szokták egyenesben tartani a férfimeséket.
Délután a Tiszán
Mindennap járom a Kőröst, a Tiszát és a környéküket. Vajda nagyanyám háza a Hercegovina utca végén volt, alatta a kert végén csak a Kőrös létezett, és messze a másik oldalon a szántóföldek. Télen befagyott a Kőrös, és ott korcsolyáztunk. Én nemegyszer csináltam korcsolyapályát, és aki fizetett (fél dinárt), korcsolyázhatott egész nap. A Kőrös abban az időben „nagy játékos” volt, minden ott történt. És amikor kiöntött, egy kis tengerré változott, és bizony mi elköltöztünk a rokonokhoz, mert bejött még a házba is. Nyaranta úgy nézett ki a Kőrös, mint egy nagy tenger – egy kis túlkapással.
Édesapám szülei a Tisza partján laktak, a Frankopanska, vagyis a Frangepán utcában, annak is a Tisza felé eső végén. Tehát senki nem volt közelebb a Tiszához, mint én, amit mindenikek a fejéhez vágtam, mert ezt a tényt nagy dolognak tartottam.
Később ebben a közben megvette az első házat, tehát miénk volt az egész köz. Ma mindkettő helyén teljesen új ház áll, amit én nem tudok megemészteni.
Édesanyám nem nagyon szerette, hogy a Cikó gyerekekkel barátkoztam, szerettem volna én a Bús fivérekkel, de azok sokkal idősebbek voltak. Ők a harmadik házban laktak a Tisza-parttól, és én a mi elsődlegességünkkel nagyon magasra taksáltam magam. Ezt még növelte az is, hogy a nagynéném férje volt az egyetlen taxis Kanizsán. Egy-egy alkalommal bevitt a városba, mármint az iskolába, amit a többi gyerek úgy irigyelt, hogy belesárgult. Most sem a nagyanyám háza, de a Cikó-ház sem az eredeti, sokkal szebb, mint egykor, de nem látok egyetlen gyereket sem az udvarban.
A múlt vasárnap szavazni mentem Újvidékre, hogy tiszta legyen a lelkiismeretem, és hogy egy szavazattal kevesebbet kapjon az, aki mindent meg akar változtatni. Ezenkívül még Alek volt a célom, a kutyám, ugyanis betegeskedett a jó haver, mintegy húsz órát tartózkodtam otthon, és ő ebből tizenhatot mellettem ült a karosszékemben. A lányom azt mondta, az állatorvos szerint nincs sok esély rá, hogy jobban legyen. Nem akartam meghallani, amit mondott, valahogy jobban mozgott, amikor hazaértem, aztán szerdán jelentette, hogy Alek a mennyországba ment.
Hát nincs miért hazamenni akkor
Biztos van a világban sok-sok ember, akiket a kutyája cserben hagyott… Tudhatták volna, hogy nekik jobb volt, így vagy úgy, hiszen milyen lett volna az életük a gazda, mondjam úgy, ahogy van, a szolga nélkül.
Én, a szolga nagyon szerettem a „gazdámat”, ha beleültem a karosszékbe, ő már ott állt, és mondta a szöveget: „Nincs elég hely, hogy én is odafeküdhessek!”
Nos, ez a felszólítás örökre megszűnt, és minden kertelés nélkül mondhatom: piszokul üresebbek lesznek a napjaim, mindaddig, míg engem is el nem hív valaki…
De mi volna, vennék egy édes kis dögöt, és halálra kényeztetném?
