Nem is egyszer kellett a Dunára hozni az egyetlen eredeti valamit a múltból – 1976-ról beszélek. Te szent Habakuk, mikor is volt az, több mint négy évtizede. 1976. május 18-án vagy 19-én 2:1-re vertük a Vojvodinát?! A csapat így nézett ki: Ljukovčanin – Bekvalac – Dragaš, Vasić, Jovin – Kanački, Jovanović, Lazičić – Šimek, Pantelić, Pirmajer.
Annak ellenére, hogy a legjobb játékmesterek, Radinović és Milić nem játszottak sérülés miatt, a csapat csak azért nem lőtt több gólt, mert hatszor a félfa mentette meg őket. Meg Barbarić, aki egykor a Novi Sadban játszott, de aztán a Vojvodina összeköttetésein keresztül lett „nagy” játékvezető. Szent isten. Sosem tudok megszabadulni a két klub közötti „jó viszonyok” emlékeitől.
Uraim, nem mindenki hülye…
…vagy mégis! Legalábbis a szerkesztők szerint. Kivételek persze mindig vannak. Mondjam, hogy miről is van szó. Leginkább egyetlenegy névről az írásban, de a szerkesztő fel akarja hívni az olvasó figyelmét arra, hogy IGENIS őróla van szó, hisz MONDJA, hogy „a KÉPEN”! Persze hogy ő van a képen, hiszen róla szól az írás, nem lehet más a fotón.
Az én esetemben meg az szokott előfordulni, szerencsére csak ritkán, hogy az írásaim felett vigyorgó jómagam névtelenségbe burkolódzik. Na de ne érzékenykedjen egy ilyen vén, mint jómagam, hisz vannak sokkal fontosabb dolgok is a világon. Persze a családtagjaim ezt nem nyelik le éppen olyan egyszerűen. De ez az ő problémájuk. Ott fent – mármint a képen?! – az én vagyok, Árok Ferenc, mintegy fél évszázaddal ezelőtt. Szóltam, mint azt Winnetou mondta volna regényeiben… Alig hiszem, hogy a mai gyerekek tudják, ki is volt ez az indián nagyfőnök.
Vándorkiállítások
Ki kellene találni valami „kötelezettséget”, azt is valamilyen időpontra, valakinek, valami okból, melyet nem kell senkinek az orrára kötni. Mit is akartam mindezzel mondani? Senkinek semmi köze hozzá. Hisz a kutya sem törődik azzal, hogy mi a fene motoszkál ebben a hófehér hajjal takart koponyában. Szeretnék tudni, hogy kinek miért akarom elgáncsolni hátulról a lábát. Van még olyan, akinek ezt nem tettem meg?! Igen… és csak azért, mert gyorsabb volt, mint én…
Vannak olyan pillanatok, amikor fel tudom srófolni a gyorsaságot… a fenét! Ezt csak én szeretném, amikor megszámolom a percek alatt tett lépéseket, rádöbbenek a valóságra… a pucér valóságra… Ma már csak döcögök… s ez már soha nem lesz 120 lépés percenként, de még 100 sem nagyon.
Sőt az utóbbi időben mindig tartok egy „félidőt”, azaz leállok 3–5 percre leginkább egy helyen, de van úgy, két helyen is, és „bemutatok egyet-mást” Ausztráliáról meg a foci világából.
Úgy kezdődött minden, hogy a kirándulóhajók, melyek 100 méternél is hosszabbak, és 120 vendégre vannak beállítva, arra késztettek, hogy bemutassam nekik Sydney kikötőjét, ahol – akkortájt, 1999-ben – világ egyik legnagyobb hajója „mutogatta” önmagát, volt is mit mutatni, hiszen 300 méter hosszú és 10–12 emeletes volt.
