Ribéry a legjobb – mutatják a számok!

Szokás szerint minden év végén vagy az új kezdetén megjelennek a különféle táblázatok, sorrendek, csapatok, hivatalosak, nemzetiek és nemzetköziek, szövetségek és szurkolók ízlése szerintiek, és azt kell mondanom, tucatjával megrendeltek, melyek majd mindig testre szabottak, kertelés nélkül szolgálva az érdekeltet, a fizetőalanyt.

Hála a világhálónak a szurkolókat is könnyű „megmozgatni”, és olyan eredményeket felmutatni, melyek éppen „nekünk” kedveznek. Lapunk a csütörtöki számában egy ilyent le is hozott. Az Európai Labdarúgó-szövetség honlapja olvasóinak a csapatát, melyből kimaradt Messi! Szerintem csak azért történhetett meg ez, mert a Barca gólgyárosa sérülés miatt kihagyott pár hetet, és ismeretes, hogy az emberek nagyon gyorsan felejtenek… De nemcsak ő maradt ki a Barcelonából, hanem éppen mindenki, amit néhány lap arra használt, hogy kimondja: „Unja már mindenki a tiki-takát!” Olvasóim emlékezhetnek arra, hogy „évszázadok” óta mondom, hogy az a tiki-taka engem elaltat! Persze a szurkolók leginkább szívvel gondolkoznak: négy Bayern-, három Real-, két PSG- és egy-egy Dortmund- és Arsenal-játékos „képviseli” a kontinens legjobb tizenegyét! Majdnem egyetértek a csapat-összeállítással, kivéve Bale-t, aki szerintem csak azért van a csapatban, mert a világ tele volt azzal, hogy mennyit fizetett érte a Real!

Így a szurkolók, a FIFA már másként látta a dolgokat, és az Aranylabdára Ronaldo, Messi és Ribéry volt a jelölt. Mindenki tudja, hogy Messi nyerte ezt a trófeát négyszer egymás után. Szinte már ideje volt, hogy valaki más is hazavihesse! Ez meg is történt, de szerintem nem Ronaldónak kellett volna adni, hanem Ribérynek. És ezt be is bizonyítom!

A táblázat csak az első pillantásra komplikált, de valójában egyszerű, mert a mutatószámok mögött a százalékok vannak, és azután az látható, hogy ki miként teljesített mondjuk „pontos lövésben”, amit úgy kaptam meg, hogy a lövések számát elosztottam a meccsek számával, tehát 160 osztva 56-tal 2,85, minden meccsen majdnem háromszor eltalálta a kaput. Ilyen módon jártam el minden más mutatószámban; a végén az 1-2-3 azt mutatja, hogy a három játékos közül ki volt a legjobb, második és utolsó.

A döntetlenekkel nem tudtam mit csinálni, mert azok sokszor nagyon jól jönnek, de ugyanannyiszor a mély vízbe rántják a csapatot…

A rosszmájúan megválasztott számok is félrevezethetik az embert, de leginkább mégis a számok, és nem a szavak a megbízhatóbbak. Na, ha ez így van, akkor nézzék csak meg az utolsó három sort: ott a tízből hét Ribérynek „ad igazat”! És csak kettőben – igaz, nagyon fontosban – első Ronaldo. Na de neki ez a dolga, a gólgyártás, Ribérynek a góllövés majdnem másodlagos, mert a Bayern tele van gólerős csatárral. És akkor miért kapta a piperkőc portugál az Aranylabdát? Szerintem, mert a Real még mindig „nagyobb klub”, mint a Bayern! A játékosok, az edzők s a vezetők mind Madridhoz húznak. Csak Guardiola ment német csapathoz… mert barcelonai, és Madridban látni sem bírják! De még jó is, hogy nem Messié lett a labda, mert olyan bohócosan volt öltözve abba a piros micsodába, hogy az nekem szinte fájt. Ha megkapta volna ötödször a labdát, a sok ízléstelen futballbunkó még azt hitte volna, hogy ez a menő szín, és tele lett volna a világ velük. Na, mondja még valaki, hogy a sok rosszban nincs egy kis jó is?!

Miért a BBB?

Ugye, a BBB alatt a Bumm Bumm Beckert érti mindenki. Legalábbis én úgy vélem. És ebben az írásban nekem van jogom „vélekedni”. Jómagam tapasztalatát fogom idézni, mely szerintem érthetőbbé teszi a meglehetősen nagy meglepetést: egy sikeres szerb – ebben az évtizedben a világ három legjobbjának egyike teniszben – német edzőt szerződtetett! Ez tökéletesen megfelel annak, mint amikor egy ausztrál, akinek örök életében angolszász vagy skót edzői voltak, bejött hozzám a Budapest klubjában, és azt mondta „szabad vagyok, át akarok jönni”! Legnagyobb ellenfelem középhátvédje állandó tagja volt a válogatottnak, tehát nagyon jól ismertem, legalábbis azt hittem. Nem kérdeztem, hogy miért tette meg ezt a lépést, örültem a szerencsémnek.

Egy előkészületi táborozáson aztán volt időm és alkalmam, hogy „elbeszélgessünk”, és akkor valami olyat hallottam, amit csak sejtettem, de soha senki – olyan, akinek a véleményére adtam volna – nem fogalmazott meg!

Először ment a jól ismert mellébeszélés. Kezdtünk összeszokni, most már nem kell ordítanom mindenkire, amikor védekezünk, s a középpályások is mutatják magukat, a hátvédek is megindulnak előre… Van kinek odaadni a labdát.

Valahogy éreztem, hogy mindez valamilyen bevezetés, és az is volt. Egyszer csak átcsapott, és a mellemnek szegezte: „Sose kérdezte, hogy miért is jöttem át?!” „Vártam, hogy majdcsak megmondod egyszer” – mondtam, színlelve a nagy nyugodtságot.

„Az eddigi hét edzőmből hat angolszász és skót volt, mind ugyanarra tanított, ugyanazt mondta minden edzésen és minden meccs előtt. A labda nem eshet a földre, bele kell menni, de úgy, hogy megjegyezze, míg él. Mármint az ellenfélbe, ugye. Aztán mindenkit hajtasz ki, de gyorsan a félpályáig, állandóan mondod nekik, hogy mit csináljanak. Neked ez a kötelességed, azt akarom, hogy berekedj a meccs végéig…” És mondta és mondta a „tízparancsolatot”…

„A válogatottnál láttam, hogy másként is lehet edzeni is meg játszani is… Ezért jöttem át!”

Đoković nem ment át sehova, hanem a sokéves szláv edzés és versenyeztetés után úgy gondolta, hogy valamit változtatni kell, mert egyébként egy helyben topog… Nem meglepetés a német választása, hisz ő mint kamasz több évet Pilić akadémiáján Németországban töltött.

Fej nélkül a Partizan!

Emlegették már régen, hogy a Partizan elnöke előbb-utóbb bajba kerül, mert óriási összegekkel tartozik az adóhivatalnak, és egyéb problémái is vannak a privatizációs cégeivel. Százmilliókról beszéltek, de mindenki azt hitte, hogy lévén a Partizan vezetőségében néhány miniszter és pártvezér, éppen úgy átvészeli ezeket a problémákat, mint mondjuk Džajić meg mások, akik éveket töltöttek, bujdostak külföldön… s aztán hazajövet ismételten klubvezetők lettek. Meglehetősen régen írtam, hogy Zsemberi János egyike azoknak, akik évekkel ezelőtt Tole Karadžić meghívására tagjai lettek a belgrádi klub vezetőségének. Ötvennyi vállalkozót hívott meg, hogy megmentsék a Partizant, mindenki 150 ezer eurót tett be. Amikor Karadžić a labdarúgó-szövetség elnöke lett, és Đurić lett az elnök, Zsemberi megköszönte a kitüntetést, de a választmány tagjai megkérték, hogy legyen az ellenőrző bizottság tagja… „Nem akarom felvázolni az egészet, nekem valahogy nem tetszett az ember…” Amikor azt kérdeztem tőle, hogy minden rendben van-e a klubban, tehát normálisan mennek-e a pénzdolgok, nagyon szabatosan válaszolt: „Ami eljut hozzánk, igen!” Talán nem kell magyarázgatnom ezt a rövidke mondatot. Hogy évek után sem változott semmi, a Topolya Futballklub 100 éves ünnepén a Partizannal játszott az ünnepelt klub csapata, s a belgrádi klubot Jovičić alelnök képviselte, és nem az elnök.

Đurićot letartoztatták, kétmillió eurót kell letennie, hogy szabadlábon védekezhessen. Persze a partizanista politikusok „hallatják hangjukat”, s nem is nagyon kertelnek, egyet-mást a PPV fejéhez vágnak… A PPV a prvi potpredsednik vlade, mármint Vučić, aki közismerten piros-fehér szurkoló! Érdekes választ adott a napokban: „Ha Đurić hajlandó visszaadni az államnak azokat a vállalatokat, melyeket megvett, ugyanabban az állapotban, mint amilyenben voltak a privatizálás pillanatában, részemről mehet.” Na kérem! Nem hinném azonban, hogy a kétmilliónyi euró ezt fedezné!