Ha jól emlékszem, Džajićtyal kezdődött, majd Terzićtyel és a megboldogult Buturovićtyal folytatódott. Ebben a pillanatban a szabadlábon védekező Đurićtyal került ismét az érdeklődés középpontjába a futballelnökök „tevékenysége”. A Partizan elnökének kétmillió eurót kellett letennie óvadék gyanánt, hogy kiengedjék a fogdából… És letette! Volt neki! S miért ne lett volna, hisz több mint tíz vállalata van, legtöbbjét a privatizáció során szerezte.
Azt írják a lapok, hogy több mint háromszázmillió adóval tartozik, de ez nekem kevésbé szúrja a szememet, mint az, hogy néhány vajdasági vállalatban az alkalmazottak évek óta nem kapják meg járandóságukat! Marha szerencséje van ennek az embernek, hogy én nem vagyok a munkása. Egyszer majd megírom, hogy mit kellene az ilyennel csinálni! Igaz, hogy majdnem mindmáig a „szervezett szurkolók”, mondjam úgy, ahogy kell?! – a fizetett szurkolóbandák vigyáztak rá. Legalábbis ezt rebesgették a jól értesültek. Vagy inkább a fekete-fehérekhez tartozó politikusok?! De miért ne volnának fekete-fehér honatyák is, amikor mindenki tudja, hogy a nagy ellenfél dédelgetett első csillagát a legmagasabb tisztségben lévő politikusaink mosták tisztára, sőt még azokat is felmentették minden vád alól, akik, ha esetleg bűnösöknek találják őket, magukkal rántják Džajićot is! Emlékszenek még Džajić és Buturović letartóztatására?! Filmbe illő volt! Az al-Kaida vezéreit sokkal egyszerűbben fogták el az amerikaiak! Terzić meg éveken át bujkált külföldön, hogy egyszer csak megjelenjen, és ismét az OFK Beograd megmondhatója legyen, sőt vezetői posztot kapott a Szuperligában is!
Đurić Tolét váltotta fel évekkel ezelőtt. Hat bajnokságot nyert a Partizan elnöksége alatt! Meg kupákat. Tucatnyi játékost adott el, majd hatvanhárommillió euróért! Az aprópénzes üzleteket nem említve, és ennek ellenére az égvilágon mindenkinek tartozik a Partizan, mondják a klub „jóakarói”.
Ezek azt is rebesgetik, hogy a Jojićért kapott 2,2 millió a fent említett kettőért kellett! Ennyire privát lett volna a Partizan?! Itt említeném, hogy Horvátországban bevezetik a sportegyesületek megadóztatását is. Nálunk míg a legmagasabb politikai székekben ülők pirosak vagy feketék, erről szó sem lesz… Meg sem említették, mert ugye meg kellene állítani azokat a hülyeségeket, hogy miért szeretem a piros-fehéreket vagy a Partizant. Segítsd az elsőt, hogy vegyen egy buszt, a másikat meg, hogy legyenek fekete-fehér ülések a stadionban! Kell még más ahhoz, hogy falusi vásár szintjére „emeld” a fővárosi labdarúgás szeme fényét?!
VÁDOLTAK… „NEM SZERETED A HU FUTBALLT!”
Meglehetősen keresetlen szavakkal mondta, vagy inkább a fejemhez vágta egy közeli ismerősöm: „Mindenkiről tudsz valami jót és szépet mondani, csak a Magyar – és ezt nagybetűvel mondta! – labdarúgást hallgatod el, de nagyon!” Nyeltem egy nagyot, és kezdtem azzal, hogy a magyar bajnokságban majdnem három egész csapatra való másodosztályú szerb játszik! Tehát egyharmada a legmagasabb versenyosztálynak. Ha a szokásos rosszmájú énemet hozom, akkor azt kell mondanom, hogy nem is a másodosztályról van szó, hanem. Kimondjam? Jobb, ha nem teszem… Nézzék csak meg néha a „világ legjobb sportújságának” azt a rovatát, mely a külföldön játszó szerbiai játékosok listáját hozza. Hol vannak a legjobbak! Persze hogy Angliában, Németországban, Olaszországban, Spanyolországban, Oroszországban, Portugáliában, Hollandiában. Hát ezért csapnivaló az itthoni – a szerb itthont említem, nem az ausztrált, sem pedig apám és anyám otthonát! – labdarúgás!
Valaha egészen más volt a Magyar labdarúgás helyzete. Szinte mindenki Pestre járt tanulni. Persze jómagam is. Csanádi könyve volt a focibiblia, Pálfai Jánost pedig nyolc napon keresztül fordítottam Jugoszlávia legjobb edzőinek Belgrádban. Amikor a Honvéd barátságos meccset játszott Belgrádban, Puskás nélkül, mert akkor már „kint volt”, az atlétikai pályán legalább annyian ültünk, mint amennyien ma vannak egy bajnoki meccsen! Bizony más volt abban az időben mindkét nemzet legkedvesebb sportjátéka! Eszem ágában sincs analizálni, hogy mi is történt a helsinki olimpiai döntő óta! A fiatalabbak kedvéért ott Magyarország nyerte az aranyat, Jugoszlávia meg az ezüstöt! Na meg hogy mi volt Svájcban a németek ellen a vb-döntőben…
A napokban Gerold László tanár úrral kalandoztunk a múltban, a focimúltban, s rájöttünk arra, hogy a múlt szinte mindig szebbnek tűnik, jobbnak… vagy egyszerűen másnak? Az ember hajlandó szemet hunyni dolgok fölött, melyek kellemetlenek voltak, vagy csak éppen szerette volna, ha másként történtek volna… Ugye, „nem tudhatom, hogy miként jött fel a football”? Egyszer csak Londonban voltunk, és a tanár úr kimondta: „A napokban végignéztem az angol–magyar 3:6-ot, és tudod, szinte egészen másként láttam a meccset, mint amit az a szürke valami rögzített bennem évtizedeken keresztül. Igen, 6:3 volt a javunkra, de az angoloknál volt többet a labda! Hogy a lehető legszebben fogalmazzak!” Nem volt nehéz egyetértenem vele, mert amikor egy szakmai értekezleten erről a meccsről beszéltem, természetesen ez volt a véleményem nekem is. Szerencsére jött nem is olyan sokára a visszavágó, melyen aztán nemcsak az eredmény, a 7:1, hanem a játék is álomszerű volt.
EGYVELEG
Egy hihetetlen valamit hallottam a minap a tévében: Ding Junhui és Liang Wenbo 200 millió tévénéző előtt játszotta snookermeccsét! Nem hiszem, hogy ezt a közeljövőben egy nem kínai kettős meccsén valakik megközelítenék. Talán csak, ha másban nem, de pénzben Na Li, aki megnyerte Ausztrália teniszbajnokságát, és ez már a második Grand Slamje!
Ki hitte volna, hogy Wawrinkán kívül Federer is itt lesz Újvidéken?! Annyira hihetetlen volt, hogy a repülőtéren mindenki Wawrinkára figyelt. A belgrádi repülőtéren a szerb szövetség egyik vezetőségi tagja azt mondta Federernek, hogy nagyon hasonlít a svájciak játékosára. Mire Federer „bevallotta”, hogy ő nemcsak hasonlít arra a bizonyos játékosra, hanem ha hiszik, ha nem: Ő AZ, vagyis Federer! Nos, senki sem tudja „feltalálni” Đokovićot Újvidéken, nem ér rá, nem hajlandó küszködni ismét a kellemetlen WW-vel, van neki más elfoglaltsága… ő síel?! Na kérem, a nagy sportember, Szerbia koronázatlan királya!
Érdekes, hogy a két legjobb női teniszező sem játszik az ország színeiben a következő meccsen.
Régen láttam már ilyen gyengén játszani a Chelsea-t, mint a 0:0-s meccsen a West Ham ellen. Talán nem is ez a legnagyobb meglepetés, hanem az, hogy kezdenek kikopni, eltűnni az ismertebb játékosok! Egymás után adják el a jó nevű labdarúgókat, Matát a Man. Unitednek, De Bruyne-t a Wolfsburgnak, összesen 58 millióért. Pénzproblémái lehetnek Abramovicsnak!? Ugyan már…
