Az egyik szemem sírt, a másik kacagott! Ha van (jobban mondva volt) két klub, melyeknek szurkoltam – külföldiekre gondolok –, azok az utóbbi majdnem félszázadban kétségkívül a Liverpool és az Arsenal voltak. Előtte, a múlt szép éveiben, Puskás Honvédje és Di Stefano (meg ugye Puskás) Realja volt a kedvencem. De vissza a két angol klubhoz, melyek ma korántsem olyan nagyok, mint egykor… Nekem azonban ez akkor sem volt egészen döntő tényező. Már említettem, hogy a hetvenes évek elején Boškovval elmentünk Liverpoolba tanulni. A történelmük ragadott meg, meg persze a tények, hogy kik is ők a football szülőhazájában. Azokban az években is volt szó pénzekről, de nem ilyen trágár módon, határok nélkül! Persze ezek sem tudtak ellenállni a világ leggazdagabb vad szurkolóinak, de a manchesteri és egy-két londoni klub olyan milliárdosok kezébe került, hogy a múlt nagyjai nem nagyon rúgtak, rúgnak a labdába. Az idén egy pillanatban azért úgy látszott, hogy talán van rá lehetőség, hogy beleszólnak a milliárdosok pókerébe. Erre összehozta őket a sorsolás, ami normális, s lásd, mi történt! Az éllovas Arsenal kikapott 5:1-re!!! Ezért van az, hogy az egyik szemem… Na de azt már tisztáztuk, hogy mit csinálnak a szemeim. Nem magáról a meccsről akarok beszélni, mert azt már mindenki tudja, hogy mi történt, hanem arról, hogy mit mondhatott Wenger, a világ egyik legjobb menedzsere a mérkőzés után. Jobban mondva, mit mondtam volna én!
Kezdeném azzal, hogy soha az ausztrál válogatottal a száznál több meccsen nem kaptunk öt gólt, de 4:0-ra sem kaptunk ki! Sem itthon, sem ott kint a klubcsapataim nem kaptak ilyen pofont! Tehát nem is tudnám egészen pontosan „átélni” az 5:1-et. De vegyük úgy, hogy ez megtörtént, s bementünk az öltözőbe: síri csend van, mindenki a padlóra néz, várják a „kivégzést”. „Most lezuhanyoztok, felöltöztök, és mindenki megy haza. Egy szót nem akarok hallani a meccsről! Akit elkapok, hogy szónokol, megnyúzom, isten engem úgy segéljen! Megértettétek?!”
Egyébként ez pontosan így megtörtént, amikor a belgrádi piros-fehérek a harmadik meccsen 4:1-re verték a válogatottat! Hogy az én sokkorvoslásom jót tett, azt mutatta a három nap múlva játszott mérkőzés, melyen mindenki „meghalt”, és 4:0-ra győztünk! Mi ebből a tanulság?! A lehető legrosszabb, amit egy edző tehet egy nagy vereség után, hogy mindenkit lehord. A játékosok már úgyis kiábrándultak saját magukból, nem kell, hogy még te is, az edző, mondjad a magadét, már csak azért sem, mert nem is egészen biztos, hogy nem vagy jómagad is ludas a dolgokban.
Sajnos sosem tudjuk meg, hogy Wenger mit mondott, esetleg a következő meccs teljesítménye mutatja meg, hogy gyógyított-e, vagy éppen megmérgezte csapatát!
Wenger valószínűleg nem olvassa a Szót, vagy a játékosai „süketek” a szavaira, mert az ő „négy-nullájából” nem lett semmi. Azaz csak egy döntetlen, éspedig egy gyengébb csapat ellen…
Money, money, money
It is the rich man’s world, mármint „a pénz, a pénz, a pénz, ez a gazdagok világa”. Emlékeznek még erre az egykor nagyon népszerű dalra? A lényegére? Egykori lenne a lényeg? A fenét! Hisz ma még inkább telibe találja a világ minden problémájának a hajtóerejét a $$$ és a többi fizetőeszköz. Igen, ez ma is az ő világuk, s lesz még meglehetősen sokáig. Mi, a többiek sajnos csak számok vagyunk a játékban, ott a lelátókon. Ott aztán megadatott, hogy szurkoljunk, fütyülhetünk is, sőt a szitkozódást sem tiltják mindazért, amit tesznek velünk, mindazért, amit látunk, mindaddig, míg létezünk, az utolsó fityingig, a teljes megalázásig. Ők mindezt nem látják, mert nem is akarják kényelmes páholyaikban. Nem érzik a műanyag ülések ridegségét. Számukra csak az a fontos, hogy ott vagyunk, mi vagyunk a körítés, s letettük a belépődíjat. Kezdődhet a cirkusz! Ott feszítenek a páholyban családjukkal, barátaikkal, nőikkel, élvezik a plebsz bámulatát, a labdát kergető alkalmazottaik produkcióját. Megy a nagyüzem!
Persze nagyon gazdagokról, milliárdosokról van szó. Távol-keletiekről, az USA-ból, megannyi Oroszhonból disszidáltról, akiknek nemcsak palotái, jachtjai, repülői vannak, hanem egy-két méregdrága „játékszere” is. Hogy honnan van a temérdek pénz, azt nem kötik senkinek az orrára. Miért is tennék?! Nem kell azonban sajnálni a pályán szaladgálókat sem, mert az utóbb két-három évtizedben annyira megnőtt a gázsijuk, hogy az átlagszurkoló egész életében nem keres annyit, mint például Ronaldo és sokan mások, nagyon közel hozzá. Hetente annyit keresnek euróban, mint havonta egy relatíve jól fizetett (mondjuk 50 ezer) polgártársunk dinárban! Persze egy labdarúgó nem játszhat negyven évig… Nos, bármennyi évet játszottak a mai legjobban fizetettek, közelről sem fognak annyit összefutballozni, mint Beckham! Nem lehet azt mondani, hogy nem volt kiváló játékos, de ha nem veszi feleségül az egyik Spice Girlt, soha nem nyíltak volna meg előtte a bankok trezorjai! Valaki azt mondhatná, hogy az irigység beszél belőlem! Mondhatnak, amit akarnak, a tények azt mondják, hogy mindmáig ez a házasság volt a legjobb, legkifizetőbb egy sportoló életében! A Manchester United játékosa – megjárva a nagy európai klubokat – a végén Amerikában kötött ki, igaz, visszajött még egy kis pénzcsinálásra az Óvilágba, de a végén úgy döntött, hogy az USA kínálja a legjobb befektetési feltételeket, tehát ott alakít egy fociklubot! Ő az egyetlen egykori játékos, aki több százmilliót keresett, leginkább a pályán kívüli aktivitásával, melyben nagyban segítette a neje is! Amikor azonban egy kicsit mélyebbre jutott ötletével, rájött, annak ellenére, hogy meglehetősen gazdag, nincs annyi elherdálható pénze, hogy egy komoly csapatot tudjon a pályára küldeni. Erre eszébe jutott a párizsi klub, melyben egy rövid ideig játszott, és annak a multimilliárdos tulajához (aki ma már a francia futball „megmondhatója”) fordult, hogy legyen – mondjam úgy – bármi, bárki Beckham klubjában, csak adjon elég pénzt, hogy egyáltalán megszülethessen a klub.
A cirkusz megy tovább… legalább két síkon
Édesapám, amikor nekivörösödött két-három targyi után, mindig azzal hurrogott le mindannyiunkat, hogy „az egész élet egy nagy cirkusz”! Abban az időben meg-megmosolyogtam, ma azonban, ha élne, mellé állnék, sőt haptákba vágnám magam. Igaza volt? Mi az hogy! Ma mindhárom országomban felállították a cirkuszi sátort, melyek sokkal nagyobbak, mint amekkorák voltak azokban az években, amikor még azt hittük, hogy az a cirkusz az egyetlen, melynek a sátra alatt „ülünk”. Ma a mindenféle izmusokban, „szabadságokban” ugrálunk ide-oda, s a többségnek mind nehezebb az élete. Valamikor a vezetők és alkalmazottaik „vadászták” a tolvajokat, ma nagyobbára éppen ők harácsolnak! Van ennek sok más neve is, de annak pontos definiálása nem az én dolgom. Ebben a kis országban, a nagy YU talán egyharmadában, legalább két olyan cirkuszi „előadás” készül, mely valóban érdekli az embereket. Politikáról és futballról beszélek. Mindkettőben a legmagasabb pozícióról van szó, nem beszélve az elnöki posztról. Tehát, ki lesz a miniszterelnök és ki lesz a labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya! Szó sem lesz arról, hogy a munkások megkapják-e a fizetésüket, lesz-e egyáltalán munkájuk, sem arról, hogy a sportmunkás, mondjam úgy, hogy labdarúgó, csak azért nem marad éhen, mert van apja és anyja. Nem ezekről a „mellékes dolgokról” van és lesz szó, hanem, mint mindig, kik lesznek a kakasülőn!
Érdekes, hogy mekkora a két elnök között a különbség! Az államelnököt (ha emlékeznek rá, egy Nikolić nevű az illető) senki nem kérdezte, hogy legyenek-e, lehetnek-e választások, Karadžić nélkül meg senki meg sem mukkanhat, amikor bármiről – tehát a kapitány megválasztásokról is – kell dönteni. Van ennek valami magyarázata. Nikolić másfél év alatt azon kívül, hogy átadott egy-két kitüntetést és bejárta a fél világot a nejével, nem tett semmit ezért a kis országért. Legalábbis ezt mondják a pártatlanok. Tolera ezt nem lehet ráfogni. Még azok sem teszik meg, akik a legnagyobb ellenségei. Megmentette a Partizant, majd nem egész egy évtizeddel ezelőtt megépíttette az ópázovai sportközpontot, mely egyike a legszebbeknek és legfunkcionálisabbaknak Európában. Nikolićnak majdhogy nincs, nem lesz semmi köze ahhoz, hogy ki lesz a miniszterelnök, Karadžić azonban ebben a pillanatban még mindig az az ember, akinek a szava a legtöbbet nyom a latban. Hogy ez helyes-e, vagy sem, most nem ez a téma. Mindenesetre, egyet már tudunk: az első cirkuszban már tudni, ki lesz a főszereplő: Vučić a neve! A másik cirkuszban azonban egy regimentre való név jelent meg, de még ma sem tudja senki, hogy ki vezeti majd a fociválogatottat az Eb selejtezőiben. Szerintem jó volna, ha az érdeklődők előbb feltárcsáznák Tole Karadžićot!
