Szerda estefelé belefutottam Bekvalacba. Jobban mondva ő belém, mert bicajon jött, mi meg szokás szerint Alekkal, a kutyámmal tettük a hetven percet. „Kako ste bata Feri, sto godine nisam vas video”. Mármint – hogy van, száz éve nem láttam! És már ment is a monológja: „Egészséges vagyok, igaz, egy-két kilót le kell adnom, tehát nem ezért hagytam ott a nišieket, mint ahogy írják a lapok. Ahogy egy kicsit összeráztam őket, már megjött az étvágyuk, Európáról kezdtek álmodozni játékos és pénz nélkül! Nem egy klub keresett meg, de úgy gondoltam, hogy jobb, ha nyárig pihenek. Egyébként eltökéltem, hogy két év múlva felhagyok mindennel. Mindig volt és lesz olyan klub, melynek éppen én kellek! Mindenhol javítottam a csapat helyezésén. Tehát az elválás sem fájt, jött a következő kihívás. Ráncba szedtem a társaságot, volt kitől tanulnom – s utalóan rám mosolygott –, és már ment is az üzem. Az egyetlen klub, amelytől megváltam, a Győr volt, s még ma is rémálmaim vannak azért, mert otthagytam őket! Félisten voltam ott, szerettek, becsültek, sikeres volt a csapat, erre Tole felajánlotta a fiatal válogatottat, és én balga elfogadtam! Otthagytam a kiválóan vezetett klubot, egy kulturált környezetet, egy valóban tehetséges csapatot! S mit ad isten?! Néhány hét után értesítettek, hogy másnak adják a fiatalokat! Ez itt egy edző sorsa! De ne higgye senki, hogy ez kivétel! Ó, nem! Nézze meg, Feri bá, a Blicben, hogy mi itt az edzők sorsa!”
Nos, megvettem a csütörtöki számot, és mit láttak szemeim?! A Rad öt edzőt darált le eddig! Az OFK Beograd, a Javor, a Radnički 1923 és a Napredak hármat-hármat, a Partizan, a Vojvodina, a Spartacus, a niši Radnički, a Novi Pazar, a Donji Srem és a Voždovac kettőt-kettőt! Tehát csak négy klub nem rúgta ki az edzőjét ebben a bajnokságban! Legalábbis eddig. Nos, akkor még kérdezi valaki, hogy miért ilyen a színvonal! Még az a legnagyobb csoda, hogy évről évre még mindig van eladható játékos. Persze leginkább aprópénzért.
A kanyargós Tisza mentén
Serdülőéveimben nem a betűk, hanem a számok világában éreztem jól magam. Elektrotechnikus lettem, mérnök akartam leni. Belgrádban az egyetemen ezernyi felvételizőből kilencedikként végeztem, de nem kaptam ösztöndíjat, így kerültem a Testnevelési Egyetemre. Nem is mertem az apám szeme elé kerülni hónapokig. A végén diploma volt a kezemben, és tanárkodtam, míg Piszár József, a sportrovat szerkesztője rá nem beszélt, hogy próbáljam ki a sportújságírást. Nekiláttam, majd edzősködtem is… A labdarúgás volt a „választásom”, bár sokkal jobban szerettem az atlétikát és az úszást! Ezekben a sportágakban meg minden a számokban van. De miért is van idézőjelben a választás? Mert véletlen volt, hogy a Novi Sadhoz kerültem. Az ificsapat edzéseiben mind több volt a matematika, mindent jegyeztem, mértem, lerajzoltam, összehasonlítottam… Állítom, hogy ennek köszönhetem, hogy alig másfél év után már az első csapatot edzettem, és nem voltam még 29 éves sem, amikor bekerültünk az első ligába! Rusevljanin Hugó volt a technikai igazgató. Ő magyarnak vallotta magát, a Képes Sportnak volt a főszerkesztője, rajta kívül a klubban csak én voltam magyar, meg a balszélső Major. Szép magyar név, de ő csak dadogott egy-két magyar szót. Hogy miért mondom el mindezt, majd mindjárt rátérek. Akkoriban sem volt túl sok magyar az élvonalban, csak néhány… Például Takács, Pálfi a belgrádi nagycsapatokban, Lőrincz a Vojvodinában.
Sajnos ma már a kiscsapatokban sincs magyar játékos. S itt jut kifejezésre az én matematikai „szenvedélyem”: a számok nagyon sokszor tízszer annyit mondanak, mint a szavak! Vajdaság kis ligái egyes meccseinek múlt heti eredményeit, jobban mondva csapataik összeállításait vettem górcső alá. S íme a lesújtó pillanatnyi helyzet:
Tizenkét klub csapatáról adott hírt a Magyar Szó kedden. Ezekből csak az adorjáni Tisza utánpótláscsapata és az oromi együttes mondhatja el, hogy van még magyar fiatal, AKI FUTBALLOZNI AKAR!
A Tisza B-ben összesen 12 magyar játszott (9 kezdő- és 3 cserejátékos), az oromi csapatban 10-1, a szabadkai Solidban és az ellenfelében, az Elektrovojvodinában 1-1, a Zrinjski–Udarnik találkozón 0-1, a Zlatica–Lehel meccsen 0-3, majd: Kordun–ŽAK 0-0, Csonoplya–Hódság 0-0, Mladost (Szenttamás)–Óbecse 3-2, Obilić (Ókér)–Jedinstvo 0-0.
Más szóval, pontosabban: nyolc csapatban nem volt magyar, háromban 1-1, egyben 2 és három csapatban 2-2. Nos, ez van, ezt kell szeretni. Persze az adorjáni és az oromi futballszeretők megérdemlik, hogy velük igenis foglalkozzon lapunk. De mivel fogalmam sincs a terjesztők véleményéről, jobb, ha nem megyek még mélyebbre, mert az már politikai problémákat okozhatna, s ebből nélkülem is van elég.
S mégis egy-két politikai fröccs
Ha én lennék az ifjabb Nikolić, mármint a kadétválogatott edzője, megkértem volna az apámat, hogy ne jöjjön el a legfontosabb selejtező meccsemre! Az apuka ugyanis „az” a Nikolić, az elnök. De egy államelnöknek nem biztos, hogy meg kell jelennie egy ifimeccsen, még ha a németek ellen játszunk is. De ha ott is volt a díszpáholyban, nem kellett volna, hogy egy szabadrúgásra várva be is jelentsék, hogy itt van. Persze fogalmam sincs, hogy mit mond a „kis könyv” az ilyen megjelenésekről.
Đoković az apjával együtt ott volt a piros-fehér kosarazók meccsén, nem is egyszerűen mint néző, hanem mint hangulatfokozó! És ehhez nem sok szerb ért jobban, mint a „kis gedzsó”, és ezt a kifejezést vegyék mint pozitívumot! Az apa csak mint „körítés” volt ott, de nagyon élvezte a húszezernél több vad piros-fehér had fia iránti elismerését. Ma már Vučić miatt van egy szólam: ha már szerb vagy, légy piros-fehér! Sajnos ez előbb-utóbb szül egy más színű valamit… mondjuk fekete-fehéret!
Hacsak lehet, vasárnap legyenek a tv előtt, mert a sport két legrangosabb embere fog egymásnak esni! Nem másokról van szó, mint a Partizan és a piros-fehérek kosarazóinak vezéréről! Hogy Vujošević edző és Čović elnök miért fogadta el Olja Bećković meghívását egy tv-párbajra, csak ők tudják, ugyanis szerintem ebben a párbajban mindketten csak veszíthetnek. Persze ez csak az én véleményem…
