Úgy is mondhatnám, vissza az ötlethez, hogy Vajdaságot járva sportról és egyébről mondjak egyet-mást. Nem fog mindenkinek tetszeni, de Isten engem úgy segéljen (mint ahogy mondja a nép), kimondom, mert ez a faramuci énem meg szeretne szabadulni egy-két dologtól. Nem megyek sorjában, hisz nincs is semmilyen sor, talán csak a buszok menetrendje. Kezdem Kanizsával, ott is a városháza melletti irodával, melyben több mint fél éve átadtam minden okmányt, ami a magyar állampolgársághoz kell. Előzetesen persze befizettem mindazt, amit mondtak, és azzal távoztam Újvidékre, hogy majd értesítenek a fejleményekről. Nos, soha semmi értesítést, egy szót sem kaptam. Tehát kedd délben barátommal, Bicskei Rudival séta közben be akartunk térni az „irodába”. Be volt zárva, annak ellenére, hogy a kirakatban azt mondta a papír, hogy nyitva vannak! Na, ne kicsinyeskedjünk fél óráért, tehát mentem másnap, ott volt az alkalmazott három klienssel. Megkérdeztem a hölgyet, hogy mi történt a beadványommal. Azt a választ kaptam, hogy forduljak Szabadkához. „Én itt adtam át a kellő papírokat” – mondtam én, amire ő azt válaszolta: „Itt maga nem adott át semmit!” Valami nagyon csúnyát akartam a fejéhez vágni, de nem vagyok sem a Partizan kosarazóinak az edzője, sem a piros-fehérek elnöke, tehát csak azt mondtam: akkor nem leszek magyar állampolgár! Amit biztos nem vesznek jó néven a szüleim ott, valahol fent. Őseimnek akartam tisztelegni. Nekem nem kell mindenáron Európába és a világba nyitó „papír”, hiszen „száz éve” megvan a sötétkék ausztrál útlevél!
A „SZAKIK” BIZTOS MOROGNAK
Kanizsára Topolyáról érkeztem. Oda Palágyi Szabolccsal, a Topolya Labdarúgóklub igazgatójával érkeztem. Útközben ezeregy futballproblémát „oldottunk meg”! Régen ismerjük már egymást, és legyen ezúttal pozitív a mondás: egy húron pendülünk! Zsemberi János, a SAT-TRAKT tulajdonosa, Topolya és környéke labdarúgásának megmondhatója várt bennünket. Két „napirendi pont” volt a találkozás témája: az első egy ausztrál játékos, név szerint Stevan Ilić, egykori játékosom fia, akit az apja mindenáron itt akar „továbbképeztetni”. Zsemberinek nagyon jó összeköttetései vannak a legmagasabb osztályú klubokkal, tehát nem lesz szinte semmilyen probléma a fiatalember elhelyezésével, ha „nem bukik fel a labdában”, ugyanis minden költséget az apja fedez. A másik napirendi pont az ificsapatok edzését vette górcső alá. Úgy kezdődött, hogy végignéztük két csapat edzését. Utána egy kellemes vacsora következett, melyet én mindenáron el akartam rontani. Azt hajtogattam, hogy nagy szükség van évi tervre, s ennek alapján minden edzés tartalmát minden edzőnek le kell írnia, hogy tudja az igazgató, na meg a befektető is, hogy mik voltak az elvárások, és milyen program alapján szerették volna azokat megvalósítani. S mit értek el, ami végeredményben a legfontosabb!
Bólogattak, de mélyen a szívemben tudom, hogy mit gondoltak: „Menjen ez a vén nagyokos oda… Nem vagyunk mi Real vagy Manchester!” Azt hiszem, hogy amikor egymás közt beszélnek erről a vacsoráról, akkor egy „utolsó vacsora”-féle jelenik meg lelki szemeik előtt, melyben beadják nekem a mérgezett falatot. Elfelejtik, hogy Zsemberi János ezek után még jobban odafigyel, hogy Palágyi igazgató miként igazgatja az edzőket!
ELNAPOLTAM ADORJÁNT…
Szerdán Adorjánra kellett volna mennem, de olyan csúnya volt az idő, hogy meglógtam! Jött is később Borsos Csabától – szerintem Felső-Bácskában mindenki tudja, hogy kiről van szó –, hogy: „Mi történt? Én iderendeltem Misit, de úgy látszik, hiába!” Nem hiszem, hogy tisztára mostam magam, de nagyon igyekeztem, és szavamat adtam, hogy kedden ott vagyok. Nemcsak Misiért, aki „alattam” másfél évtizeden át a St. George Budapest stadionjának a gondnoka volt. Jobban örülök a vele való találkozásnak, mint ha Mourinhóval kellene teáznom! Borsos Csabával meg már évek óta szeretnék összejönni (a lustaság fél egészség!), hisz ő egyike az olyan labdarúgó-egyéniségeknek, akik adnak valamit ennek a sportágnak, és nem az a célja, hogy haszna legye belőle. Laták Istvánnal már nem egyszer beszéltem erről a találkozásról, de mindig valami közbejött.
ÜLJENEK A FENEKÜKRE AZ EDZŐK, MENEDZSEREK!!!
Biztos vagyok abban, hogy minden tisztán gondolkodó, normális embernek, legyen az a legelfogultabb szurkoló, nem tetszik az, hogy az edzők, menedzserek állandóan állnak és szaladgálnak le-föl a nekik kimért területen, sőt azon túl is. Nem azt akarom mondani, hogy én sosem voltam lábon, de a meccsek 95%-át ülve néztem. Szerintem ez az „ácsorgás”, ugrálással, hadonászással, ordítással, gúnyos röhögéssel fűszerezve, ma már szerves része különösen azoknak a meccseknek, melyeket közvetít a tv! Van ma már tipikus tv-viselkedés is. A „színészek” tudják, hogy mikor vannak fókuszban, és beindítják „mondanivalójukat”! Persze létezik fordított eset is, amikor a feldühödött edzőt elkapja a kamera. Csodálom azt, hogy a kispad népe, a segédedzők, orvosok, gyúrók, cserejátékosok nem lázadnak fel, hisz megtörténhet, hogy éppen akkor látják a főnök hátát, amikor a gólt lövik vagy kapják. Szinte hallom a megjegyzéseket, szidalmakat. Persze nem olyan hangosan, hogy a főnök hallja, de elég hangosan, hogy mindenki más hallja, aki leginkább pontosan úgy gondolkodik, mint ő!
Érdekes megfigyelni, hogy ki milyen módon értekezik a játékosokkal. Nagyon sokan füttyel hívják fel játékosaik figyelmét, hogy aztán jelekkel, nagy néha szavakkal utasítsák őket. Legnagyobb részük ezekben az esetekben majd kiugrik a bőréből. Látni kell az arckifejezésüket: a szívroham a legkisebb dolog, amit vár az ember ezekben a percekben! A karlengetés, a hadonászások, a mozdulatok hihetetlen variációja mutatja, hogy szinte minden edzőnek megvan a maga morzenyelve, csak az a kérdés, hogy „írástudók-e” a játékosai. A csodálkozás ezerféle kifejezése, a megrökönyödésből származó ugrálások, a gól csodájának az ünneplése, amire nincs kaptafa, nincs méret, nincs hangulatskála, nincsenek határok. Ezért a pillanatért van minden, a játék, a pálya, a stadion, a nézők, sőt a labda is!
S akkor az átlagos halandónál jobbnak tartott azt várja, hogy az edző nyugodtan üljön a kispadon?!Ugyan már!!!
