Persze hogy Guardioláról és Mourinhóról regélek. De nem csupán róluk. A többiekről egyet-mást majd később. Jöjjenek először a legjobban fizetettek, a legtöbb trófea tulajdonosai. Guardiola nevetséges könnyűséggel, „néhány utcahosszal” nyerte a német bajnokságot, de nemcsak ezt várták tőle – ez megvolt előtte is –, hanem a kontinens kupáját!
De legalább a lehetőséget, hogy a döntőben ezért játszhatott volna! Erre otthonában kap egy négyest nem mástól, mint a Realtól! Ki hitte volna, hogy egy Guardiola vezette csapat, különösen otthonában, kap egy négyest, anélkül hogy egyet lőne?! Nos, megtörtént… Egyébként a bajnokság megünneplése után a csapat mintha szétesett volna. Maga a meccs azért vésődött emlékezetembe, mert tulajdonképpen Ramos, egy védő nyerte meg az első félidőben – két fejes góllal pontrúgások nyomán! Csak ezután következtek az elmaradhatatlan Ronaldo-gólok, kettő is! Összességében szinte nem hittem a szememnek, hogy a németek ilyen békákat – négyet is – lenyelnek!
Aztán jött a legjobb spanyol csapatnak (?!), azaz a madridi Atléticónak a leszámolása Mourinho gárdájával! Nem volt négy gól, de a londoni dédelgetett Chelsea-t meggyőző fölénnyel utasította ki a legrangosabb klubversenyből a spanyol bajnokság élcsapata. Ha eddig nem jegyezték volna meg a nevét e csapat edzőjének, Diego Simeone a neve.
De hogy nem nőnek a fák az égig, megtanulta a BL-ben sikeres madridi nagy csapat olasz edzője is – leadván a bajnokságban egy olyan pontot, ami valószínűleg azt jelenti, hogy ők már aligha lesznek bajnokok! S a számukra legrosszabb ebben az, hogy a Barcelona még mindig esélyes…
Végül két volt edzőnek a botladozásával fejezném be szaktársaim kellemetlenségeit. Először Sir Fergusonnak, amikor visszavonult, lenyeltem egy gombócot, de minden jót kívántam neki. Még ma sem tudom azonban elfelejteni, hogy miképpen nyert Skóciája az én Ausztráliám ellen… S most, hogy ennyire melléfogott utódja kiválasztásával, kávézás közben negatív énem jól érzi magát! A kiszemeltje nem egészen egy év után megkapta az útilaput… Igaz, még öt évig fejedelmileg lesz fizetve. És ez sem megvetendő!
Federer nem csak teniszezni tud!
Valószínűnek tartom, hogy a legtöbb olvasóm tudja már, hogy a világ legjobb teniszezőjének és nejének a családja két kisfiúval gyarapodott! Tehát Federer ezért nem volt ott Madridban, és ezért nem lesz ott a következő tornákon. Én is ezt tettem volna, ha nejem a gyermekünket várja… Hát még ha ikreket! Szerencsés egy ember, akinek dupla ikrei vannak, és nem kell arra gondolnia, hogy képes lesz-e gondjukat viselni – s megadni mindent a világon a két kislánynak és a két fiúnak! Élcelődnek is már a külföldi lapok – lesz Federer fiú és leány, sőt két vegyes páros is! Ugyan melyik vegyes párosnak szurkol majd az anyuka és az apuka?!
A mocskos szájú edző ismét „ráhibázott” egy igazgyöngyre!
Az, aki egy kicsit is ismeri a hazai sportok legjobbját, a kosárlabdát, nagyon jól tudja, kiről beszélek: a Partizan kosarazóinak magát valami kisistennek képzelő edzőjéről. Meg kell adni, hogy Vujošević ért a kosárlabdához, de még hogy! Számtalan kiváló játékost liferált az utóbbi évtizedben nemcsak az európai csapatokba, hanem az USA-ba is. Ezúttal a Partizan legfiatalabb kapitányát tartják a legtehetségesebbnek nemcsak itthon, hanem az ókontinensen is. Ezt edzőjének és persze a veleszületett tehetségének és szorgos munkájának köszönheti. Jó volna, ha amennyiben elmegy valami nagy csapathoz, nem vinné magával edzőjének szótárát!
A kupadöntő vidéki nyavalya!
Ugye nagyon könnyű nem szeretni a belgrádi nagy csapatokat, annak ellenére, hogy állandóan megy a közszolgálati sporttévén, hogy: „Miért szeretem a piros-fehéreket? Miért szeretem a Partizant?” Most nem csupán valami választásról van szó, hanem minden egyéb klub teljes lenézéséről – a kupadöntőt egyetlen belgrádi tv-állomás sem közvetítette! Úgy látszik, elegük van a Vojvodinából és a Jagodinából. Tavaly is ezek játszották a döntőt, és az idén is! Nézzék a Vajdasági Televíziót meg a jagodinai Palmát ezek az „észak- és dél-szerbiaiak”! Ez jár nekik. Tehát a kupadöntő csak akkor országos valami, ha az „örökkévalók” a „mieink” vetélkednek érte. Na kérem, milyen sportországban élünk! Talán a sport nem kell ebben a mondatban…
